~ Beverly White ~
Reggel fél hat. Aludni képtelen vagyok. Mindig csak azon kattog az agyam, hogy miért Ő? Miért ilyen fiatalon, és miért pont ebben az időszakban?! Mikor minden jó volt, közelebb kerültem ahhoz az emberhez, aki már több mint 4 éve tetszik. Harmony és köztem is minden jól ment. Azt nem tagadom, hogy voltak összerezzenéseink, de milyen barátok azok, akik között nincs? Szerintem ez a barátsággal jár. Általánosban mindig arról beszéltünk hogy miért lenne jó, és miért lenne rossz egy fiú legjobb barát. Én ezt a személyt megtaláltam. Lehet, hogy csak én tudok - még - róla de úgy érzem Jake lesz arra képes, hogy közel kerüljön hozzám. És szerintem én, csak őt leszek képes igazán magamhoz közel engedni.
Emlékszek az első napra mikor megláttam őt. Fecske tábor volt, és a csoportjainkat kerestük a sorversenyhez. Akkor még nem tudtam, hogy ő az osztálytársam lesz. De azt igen hogy Mony másik osztályba lesz, a drámásoknál. Ebből leszűrtem, hogy nem is egy részen leszünk a koliba. Az egész kollégium három fő részre van osztva. Ez a három: sport, művészet, általános gimisek. Én az általánosoknál vagyok - így Jakék is - még Mo és a többiek a művészetnél. Ez csak annyiba rossz, hogy ez a kettő a legeslegtávolabb van egymástól. Kelet - Nyugat, ennél több már nem is kell. De vissza térve a táborhoz. Pont azt kerestem, hogy kiken van egy nagy Á betű zölddel írva, mikor megpillantottam Jake-t és a körülötte álló kisebb csoportot. Persze akkor még nem tudtam, hogy hívják, de sejtettem, hogy valami szexi neve lesz! Ő pont engem én pedig Őt néztem, mindaddig míg egy hidrogén szőke pláza cica oda nem sétált, és nem nyomott egy puszit az arcára. Még gyorsan vissza pillantott szégyellősen, de én elkaptam a tekintetem. Rossz érzés volt, ott belül. Sohase éreztem még ilyet de nagyon rossz volt, főleg az, hogy egy csoportba kerülök Velük. A feladatoknál próbáltam elkerülni őket, ami nem volt nehéz, mivel mindig egy párt alkottak. Mindaddig míg nem jött egy olyan feladat, ami csupán annyi volt hogy a fiúk a nyakukba/hátukra veszik azt a lányt akit kisorsoltak nekik, és bójákat kerülgetnek, majd a végén a srácnak annyira le kellett hajolnia, hogy a lány elérjen egy labdát. Ebből adódik hogy senki nem vette partnerét a nyakába. Ez az egy volt olyan hogy sorsolták azt, hogy ki legyen a párod. És találjátok ki, kinek adták az én nevemet?! Persze hogy Jake kapta. Igazából ez egy nagyon egyszerű feladat lett volna, ha elsősorban jól vesz fel a határa, másodszorra ha nem röhögte volna ki a tüdejét amiatt, hogy egy felsős pont előttünk csúszott volna el a vizes padlón. Azt elfelejtettem mondani, hogy a labdák egy hatalmas medencében vannak és nekünk csúszós nejlon zsákokon kell végig szlalomozni. Egészen jól ment, míg oda nem értünk a medencéhez, épp nyúltam volna a lufiért, de ekkor hapciznia kellett. Elengedett, én meg a gravitáció hatására elkezdtem előre csúszni. Nem hagytam magam. Jake-be kapaszkodtam és húztam magammal. Így mindketten csurom vizesek lettünk ráadásul még a versenyt is elvesztettük.
Ez az emlék örökre bennem lesz. Ez az első gimnazista emlékem. De hogy őszinte legyek nem is szeretném elfelejteni.
Nagy elmélkedésem Chris szakította félbe.
- Bev, bejöhetek? - kérdezte, kissé szomorkásan.
- Hogyne. Valami baj van? - kérdeztem, miközben becsukta az ajtót.
- Nem azon kívül, hogy a húgomat, aki alig két napja halott, ma fogjuk eltemetni, egy büdös dög miatt! - hangját, egyre feljebb emelte. Nem tetszett ez a hangnem, nekem.
- Jó bocs hogy megkérdeztem. - válaszoltam - legalábbis próbáltam - olyan hangnemben válaszolni ahogy ő.
- Ne haragudj, csak tudod...ez sok, nagyon sok nekem, hogy a szeretett húgom már nem az élők sorában van. - bekönnyezett a szeme. Felálltam, bár a hirtelen mozdulatra, megszédültem de folytattam az utam pót bátyám felé. Megöleltük egymást. Régen is megöleltük egymást, bárhol. Nem tartottuk kínosnak, de mostanában ezek az ölelések nem olyanok mint régen voltak. Sokkal gondoskodóbbak.
***
Még sokáig beszélgettünk, majd lementünk. Lucy igazán finom reggelit csinált. Igaz, nem sokat ettem de amit legyömöszöltem az finom volt. Egyszerűen nem akart lecsúszni a torkomon az étel. Nem kívántam mást, csak a meleg ágyat és azt, hogy vissza kaphassam a legeslegjobb barátomat, akit szerintem. Még mindig túl hamar ragadta el az élet. Nagyon rossz, egyben furcsa abba belegondolni, hogy párnapon belül találkoztunk volna, de mindketten reméltük, hogy nem úgy, hogy az egyikünk koporsóban fekszik.
Lefeküdtem az ágyba, és ismételten álomba sírtam magam, úgy érzem ez egy szokássá fog válni. Legalábbis addig biztos míg nem enyhül egy kicsit a fájdalom..
Délután kettő körül szólt be édesanyám, hogy készülődjek, mert hamarosan indulunk. A fürdőben a tükör előtt álltam. Nem mertem belenézni a tükörbe. Lehet azért mert tudtam, hogy mi vár rám. Ahogy gondoltam... borzos, elfeküdt haj, karikás, kisírt szemek és hagy ne folytassam. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem és hamarosan kész is lettem. Elviselhető állapotba kerültem.
A temetés hosszú és fájdalmas volt. Azt hittem örökkévalóságig fog tartani. Nem azért mert annyira unalmas lett volna, hanem mert utáltam, hogy múltidőben beszélnek Róla. Nekem is kellett egy rövid kis beszédét mondanom. Nem bántam, mert olyan volt nekem mintha a testvérem lenne.
Mikor vége szakadt az egész ceremóniának, a szűk családi kör összegyűlt Mony-ék házába, hogy végső búcsút vegyünk Tőle.
Megbeszéltünk még pár fontosabb dolgot a holnapi utazásról, majd elmentem és lefeküdtem. Már nagyon hiányzott az ágy. A könnyeim pedig visszatértek.
~Harmony Becker~
Mire bármit is reagálhattam volna, és megkérdeztem volna tőle, hogy nem-e tudja mi baja volt a csajszinak, megcsörrent a telefon az éjjeliszekrényen, a másik ágy mellett. Mindketten a vezetékes készülék felé figyeltünk, és vártunk, hogy kiderüljön ki az aki zavarja a bemutatkozásunkat.
"Szia, Bev... Jake vagyok. Csak azt szeretném mondani, hogy tudom milyen nehéz most neked. Vagyis nem tudom. De el tudom képzelni. Azt hiszem. Szóval, csak annyit, hogy ha megérkeztél keress meg. Majd beszélünk. Szia." - szólt a sípszó után az ismerős, de kissé torz hang.
Nem tudtam, hogy mi történt Beverly-vel, és mint mindig, azonnal a legrosszabbra gondoltam. Hirtelen ezer meg ezer lehetőség pergett le a szemem előtt, amiért Bev szomorú lehet.
- Itt vagy? - kérdezte Colin, ki tudja már hanyadszorra.
- Ahan. Azt hiszem. - elgondolkodtam és megpróbáltam visszazökkenteni magam a valóságba. - A nevem Harmony.
- Hello, Harmony. - vigyorgott.
- Veled meg mi van? Mit vigyorogsz? - kérdeztem kissé savanyún a fiútól, aki még mindig túl közel állt hozzám.
- Hát..csak tudod, hallottam ahogy megérkeztél. - lehajtotta a fejét és úgy rázta kuncogás közben. Megforgattam a szememet, de nem mondtam semmit. - Aztán meg ahogy Castiel-hez szóltál. - nézett rám újra.
- Mi van vele? Szerintem tök jó volt a landolás. Már nem is fáj semmim.
- Tipikus kezdő hiba, az amikor több száz kilométerrel csapódsz a földbe, mert nem tudod még irányítani.
- Ja. Mert te biztos tudod...- forgattam a szememet és megkerültem. Kezdett kényelmetlenné válni a közelsége. Szembe fordultam vele, a karomat pedig összefontam a mellkasomon.
- Valószínűleg jobban csinálom, mint te. Ha gondolod megtaníthatom. - ismét közelebb lépett. Kezdtem azt hinni, hogy egy perverz disznó. De aztán megláttam a szemében azt a béna nyomulós pillantást.
- Kösz, nem. - vágtam rá, és hátrébb léptem egyet. - Ez csak egy hülye álom, nemsoká felébredek, és te, meg ez az egész őrültség eltűnik. Felesleges lenne ezzel szenvedni.
- Még mindig nem hiszed el, hogy meghaltál, ugye? - kérdezte kissé sajnálkozva, bár nem tudom, hogy mit lehet ezen sajnálni. Válaszul csak megvontam a vállam. - Jaj, ne csináld már. - sóhajtott és elkezdett fel-alá járkálni miközben magyarázott. - Szerinted miért fentről estél le? Mi van ott fent, mégis honnan estél le? És hogy tudtál becsapódni a betonba kb. 600km/h-val úgy semmi bajod nem lett? Miért nem vette észre senki? Nem haltál meg, mert már halott vagy. És szerinted a lány miért nem látott? Miért nem vette észre rajtam kívül senki, hogy torkod szakadtából üvöltesz? - egyik kérdésre sem válaszoltam.
Igazából csak azt akartam, hogy itt legyen Bev és megkérdezhessem tőle mindezt. Ő mindig tudott valami reális magyarázatot mindenre. Hogy itt legyen velem. De tudtam, hogy ha itt lenne az azt jelentené, hogy meghalt. Azt pedig soha nem kívánnám. Tudtam, hogy meghaltam. Ezek után a kérdések után felnyílt a szemem... De ezt soha nem ismertem volna be. Se magamnak, se Colin-nak, se senkinek. Ahhoz túl makacs vagyok.
De azt azért el kell ismernem, hogy most nagy szükségem lenne Beverlyre. Nem olyan egyszerű meghalni. Mármint..az a része könnyű. Csak felfogni nehéz. Nagyon nehéz. Azt hiszem kell majd egy kis idő mire hozzászokok, és rájövök, hogy mi is történik velem igazából. Tény, hogy egy baráttal sokkal könnyebben menne.
Csak ekkor vettem észre, hogy a semmibe bámulok. Colin odajött hozzám, és a kezét a vállamra tette.
- Nekem is nehéz volt hozzászoknom. Nem volt aki elmagyarázza, hogy mi is történik velem. De megígérem, hogy megkönnyítem a helyzetedet amennyire csak tudom. Elmondok mindent, amit csak tudni szeretnél. Segítek. - mondta a szemembe meredve. Pislantottam kettőt, hogy magamhoz térjek, és én is a szemébe meredtem egy pillanatig.
- Nem kérek a segítségedből. Se máséból. Egyedül is meg tudom csinálni. - hazudtam, kibújtam a keze alól, és elhagytam a szobát.
Igazából egyetlen egy ember azért mégis csak lett volna. Aki nekem a legtöbbet jelentette. De Ő épp "nem ért rá"...
