3. fejezet - Itt nem bírják a "vegákat"

~ Harmony Becker ~

Természetesen egy árva szavát se hittem a kopasz "angyal" hapsinak. De valamiért mégis elgondolkoztam. Valami mégis rávett arra, hogy belegondoljak: mi történt velem ezelőtt? Hogyan kerültem ide? Miért nem emlékszek semmire? Na és persze miért nem jutott eddig eszembe gondolkozni ezeken?

Az utolsó emlékem a fájdalom volt, és egy hatalmas kutya amint rám veti magát. A fájdalomtól szinte lángra kapott a testem. Aztán körbepillantottam a földön fekve, és minden elsötétült. Most pedig itt vagyok.

Jó, lehet hülyeség. De mégis. Az utolsó emlékeim elég halálosak, vagy halálszerűek.

- Na, jó. Nekem ehhez nincs kedvem. Csinálj valamit, hogy elhúzhassak erről a nyomorult helyről. Kezdhetnéd az ajtóval. - bólintottam Cas felé. Zakariás Castiel-t kezdte bámulni, mintha megerősítést várna, vagy ilyesmi. Türelmesen várakoztam, de nem voltam valami nyugodt állapotban, így fújtam egyet és Csatiel felé fordultam, hátha Ő tesz is valamit.

Amint sarkon fordultam, másik szerelésben voltam. Fehér tornacsukában, farmerban, és egy szintén fehér "LONDON BOYS" pólóban.

- Nem tudom, hogy hogy csináljátok. Egész ügyes kis bűvésztrükkjeitek vannak. De, Cas, légyszíves csinálj valamit. - mondtam tagolva. - Az arrogáns haverod nem tűnik valami segítőkésznek.

Castiel nem mondott semmit, csak arrébb lépett, és az ajtó ugyan úgy ott állt, mintha soha nem is tűnt volna el. Mindvégig a szemembe nézett, mintha mondani akart volna valamit. De nem tudtam rájönni, hogy mit. Egy percig néma csendben álltam, majd megráztam a fejem és távoztam. Hosszú és sebes lépteim egymást követték egy fényes aulán keresztül, majd kiértem a napsütésbe. Megtorpantam, és hunyorogtam, mert a nap egyenesen a szemembe világított. Erősebben mint valaha. Mintha közelebb lett volna. Pislogtam párat, majd ütemesen lépkedtem lefelé a hófehér lépcsőn. Amikor leértem visszapillantottam, hogy szemügyre vehessem a helyet ahol voltam.

Leginkább a fehér házra hasonlított. Kivéve, hogy az előtte elterülő parkban, a fák alatt fehér ruhás emberek pusmognak és bámulnak. Kezdtem azt érezni, hogy ez csak egy gagyi álom, amiből nehéz felébredni. De a helyzet csak még borzasztóbbnak tűnt amikor újra megjelent a lány, aki fogadott. Ismét csacsogni kezdett, de szinte fel sem tudtam fogni, hogy mit mond. Először túl kellett tennem magam a zavartságomon.

De akármilyen idegesítően kedves is, valahogy kedveltem. Nem olyan volt, mint a többi. Nem nézett rám úgy mint valami furcsa különcre. Úgy éreztem magam, mint egy vega a hamburgeresnél. De őt nem zavarta, csak odajött és a kezembe nyomott egy tofus burgert. Szívesen megköszöntem volna neki, de addigra feleszméltem és rájöttem, hogy nem egy gyorsétteremben tengődöm.

- Hogy engedték meg, hogy ezt vedd fel? - ámuldozott mosolyogva.

- Nem tudom. Ők adták rám. Azt hiszem. - mondtam még mindig kissé elgondolkodva. - Azt sem tudom, hogy mi van most. Csak azt tudom, hogy el akarok menni, de nagyon gyorsan. Itt nem bírják a "vegákat". - a levegőbe idézőjeleket rajzolva forgattam a szememet.

- A miket? - kérdezte.

- Mindegy. - vágtam rá amint leesett, hogy ezt nem mondtam ki, csak gondolkoztam rajta...- Öömm... Nem tudod, hogy hogyan tudok elmenni?

- Miért akarsz elmenni? Ne hagyj itt!! - könyörgött csillogó szemeivel.

- Nem szeretem a valóságshow-kat. Ennyi.

- Ne menj! - mondta.

- Mutasd az utat. - mondtam monoton hangon. Erről eszembe jutott Cas és a benti jelenet. Csak abban tudtam reménykedni, hogy hamar elfelejtem az imént történteket.

Lehajtott fejjel elindult előttem, és a "park" kapujához vezetett.

- Hát...azt tudom, hogy hogy menj el. Csak azt nem, hogy hogyan fogsz visszajönni. - mondta és a szemembe nézett. A mosolynak csak halovány árnyéka jelent meg az arcán. Kissé zavaró volt, azok után, hogy eddig csak vigyorogni láttam.

- Nem baj. Úgysem terveztem visszajönni. - azzal megfogtam a hatalmas vaskapu kilincsét és már majdnem kiléptem rajta, amikor aprócska ujjak fogták át csupasz felkapom.

- Várj. - amint visszafordultam elengedett, mint aki megijedt, hogy olyas valamihez nyúlt amihez nem szabadott volna. - Azt mondják, hogy kissé fájdalmas az érkezés.

- Aha. Kösz, hogy figyelmeztettél. - bólintottam majd kiléptem.

A levegő hasította a bőrömet. Szinte már fájt. A szememet is be kellett hunynom, mert égette a hirtelen arcomba csapó szél. Zuhantam. A szívem hevesen vert. Megijedtem, mert nem tudtam, hogy hol lesz a vége, hogy hová fogok érkezni. De legfőképp azt nem tudtam, hogy honnan jöttem.

Megijedtem. Ismét. Nem tudtam eldönteni, hogy az eddigiek valósak voltak-e vagy sem. Meg voltam győződve arról, hogy amiket láttam csak ügyes kis "Dinamo-féle" bűvésztrükkök. De ezt még maga Dinamo sem tudta volna elintézni.

Egy üres parkolóban csapódtam a talajba. A hátam ívben megfeszült, ahogy a fájdalom végigszaladt benne. Tényleg fájdalmas a landolás. A fogaimat összeszorítottam, az állkapcsom megfeszült, és a szemeimet is szorosan összezártam. Arra számítottam, hogy minden csontom ripityára tört, de amikor az egyik lábamat felhúztam, meglepődve konstatáltam, hogy a csontjaimnak az ég egy adta világon semmi baja. Semmi! Persze kicsit fájtak, de mind egybe volt.

Feltápászkodtam és körbepillantottam. A parkoló betonja összetöredezve terült el mellettem, egy betontörmelékek alkotta kör közepén álltam. Az ég kissé borús volt, és szemerkélt az eső, de azonnal felismertem a helyet.

Ebben a koleszban tengődtem mielőtt elköltöztünk. Minden nap Beverly-vel lógtam, de sajnos nem egy szobában voltunk. Sőt. Én az épület keleti, Ő pedig a nyugati szárnyában lakott. A szobatársaim nem voltak túl szórakoztatóak, így mindig más társaságát kerestem. Így alakult hát, hogy nem voltam valami jó kapcsolatban a szobatársaimmal. Ellentétben Beverly-vel. Ő jóban volt velük. Kedvelték őt, és volt valami Jack nevű fiú is. Na vele nagyon jóban volt. Igaz, hogy Jake-nek hívják, de eleinte nem tudtam megjegyezni így nekem Jack maradt. Néha úgy éreztem, hogy ez a Jack gyerek előttem van a rangsorban. Mert hát..Beverly nemcsak a haverja volt. Azt hiszem egy kicsit bele is zúgott a sötét hajú izomagyba. Nekem viszont sosem tetszett. Még a nézése sem. Furcsának tartottam, mert túl sok volt körülötte a kérdőjel. Rengeteg kérdésem, és persze pár keresetlen szavam is lett volna hozzá. Mert ha csak egy haja szála is meggörbült volna Beverly-nek..esküszöm, hogy kitakaríttatom vele az én szobarészemet. Ami lássuk be...elég kínzás lett volna még egy terroristának is.

Kocogva vettem be az épületet amint túlestem az ámuldozáson. Beverly szobája felé szaladtam. Berontottam az ajtón, de a szoba üres volt.

- Beverly?! - lassan becsuktam az ajtót és alaposabban körbenéztem. - Beverly? - kérdeztem egy fokkal halkabban.

Ránéztem az órára, és rájöttem, hogy valószínűleg még suliban van. Ledőltem az ágyára és úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit és megvárom itt. Csak feküdtem és az emeletes ágy felső szintjének az alját bámultam. Össze volt firkálva, béna idézetek és egy rakás farok volt rárajzolgatva.

Percek múlva kicsapódott az ajtó, berohant egy csajszi, mire én gyorsan felültem. Zsebre dugott kézzel álltam fel és vártam, hogy észrevegyen és lecsesszen amiért illetéktelenül vagyok a koli szobájában. De nem figyelt. Keresett valamit. Aztán amikor rátalált a mobiljára felkapta, megnézte a kijelzőt, majd mellém lépett. Elvette az iskolatáskáját, ami a földön hevert, az ágy mellett.

- Hahó! - a kezemet mozgattam a szeme előtt, de még csak meg sem rebbentek a pillái. - Hé! - kiabáltam, de ő csak sietősen elhagyta a szobát. - Ez meg mi volt?! - kiabáltam utána. - Picsába.. - dünnyögtem. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne ha szólnék Cas-nek. Elvégre...eddig csak Ő beszélgetett velem igazán. Hátha ő segítene. - Cas! Hallasz! - néztem felfelé, elvégre lezuhantam. Akkor csak ott van valahol. - Castiel!! Héé! Kéne egy kis segítség! - nem kaptam választ és ez kissé feldühített. - Castiel, te seggfej! Gyere már! -dühöngtem és belerúgtam az ágyszélébe. - Anyád! - mordultam az ágyra a sípcsontomat fájlalva.

- Miért kiabálsz? Komolyan, megsüketül tőled az ember. - hirtelen az ajtó felé kaptam a tekintetemet, de meglepődve jöttem rá, hogy a hang sokkal közelebbről jön. Egy bronzos hajú, kék szemű, körülbelül 1-2 évvel.idősebb srác állt mögöttem, kacéran mosolyogva.

- Te meg kivagy? - kérdeztem ráncos szemöldökkel, amint felé fordultam és felegyenesedtem.

- Colin.

~ Beverly White ~

Anya nehezen, de végül elengedett ebben a labilis állapotban LA-be. Pechemre a repülő késett. Egy órával később indul, a nagy szél miatt. A reggeli jó időhöz képest, most nagy szél van és úgy néz ki, vihar lesz az eső cseperkéléséből. Ez Anglia. Igazából, akármennyire idegesítő - ráadásul rossz kedve is lesz az embereknek tőle - ezt az időjárás, én szeretem. Nem vagyok hófehér szerzett és nem vagyok szolárium, barna ideális a bőrszínem. Pont jó, olyan átlagos.

Mikor a repülő megérkezett, szélsebességgel szálltam fel rá. Az 1-2 órás út ha úgy vesszük elég hamar elszaladt. Azt leszámítva, hogy aki előttem ült kisfiú, nagyon idegesítő volt. A szülei nem figyeltek rá, a székét folyton előre-hátra döntögette. Az agyamra ment. Ha ez nem lett volna még elég mellettem egy szerelmes pár ült. Nagyszerű. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon én és Jake is ilyenek leszünk majd? Sajnos nem tudom. De remélem így lesz. Egyre jobban kezdem megkedvelni, mármint eddig is imádtam, de tegnap reggel mikor oda jött az... az nagyon jól esett. Jól esett mert eddig nem sok mindenki állt ki mellettem. Az a nem sok ember a szüleimet, Abbie-t, Harmony-t és most már Jake-et is jelentette. Ők a legfontosabbak az életemben.

A gép leszállt. Hívtam egy taxi-t és elmondtam a címet. 3-4-szer jártam itt mióta elköltöztek. Egész jól megjegyeztem a címüket.

Ki tudja mióta állhattam a gyönyörű, növényekkel körbe vett ház előtt. A kapu nyitva volt, így csak egyszerűen besétáltam, de a bejárati ajtón valamiért nem volt merszem be menni. Csöngettem. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Amint meg láttam Lucy-t rögtön a nyakába ugrottam és elkezdetem sírni. Megjelentek az eddig tartogatott könnycseppek. De nem voltam egyedül. Mikor elváltunk láttam kisírt, sápadt, arcát karikás szemekkel. Le merném fogadni, hogy nem aludt úgy ahogy én sem.

- Gyere menjünk be. - suttogta.

Át ölelte a derekamat míg én a vállánál tartottam. Egy fejjel magasabb volt nála. Be értünk a nappaliba, leültünk és csak csendben meredtünk magunk elé. A csendet ő törte meg.

- Hogy utaztál? - kérdezte kedvesen.

- Köszönöm jól. Bár, kicsit unalmasan és frusztráltan. - a végét szinte suttogtam. - Tudjátok már mi történt? - hangom gyengesége engem is meg lepett.

- Sajnos igen. - habozott - Egy kutya ölte meg. Egy olyan állat amit ölésre tenyésztettek ki. Persze Neki pont arra kellett mennie amerre az a dög volt. Emlékszek, reggel sietett mert már késésben volt. Egy gyors elköszönés és utána indult is a suliba, de nem ért oda. - abba hagyta mert megint a sírás kerülgette. Egy kutya. Egy olyan állat amelyet ölésre tenyésztettek. Ki az az elvetemült, aki ilyenre képes?! Egy aranyos, jó lelkű állatot így kihasználni. Szörnyű és önző dolog.

- Meg találták azt a kutyát aki ezt művelte? - Elgondolkoztam. Nem a kutya hibája volt, hogy ezt tették vele. - Vagy is jobban mondva az a személyt aki ezt művelte ezzel a szerencsétlen állattal, aki megölte a legjobb barátnőmet.

- Igen az állat meg van el is altatták. De a gazdája nincs.

- Ohh...értem. Chris itthon van?

- Igen, a szobájában van. Jó lenne a beszélnél vele. Magát okolja amiatt, hogy Mo meghalt. És szerintem rád hallgatna.

- Rám? Miért? Mármint tényleg olyan mintha a bátyám lenne, de te tényleg úgy gondolod, hogy hallgatna rám.? - kételkedtem.

- Igen, én 100%-osan biztos vagyok benne. - mondta kellemes, megnyugtató hangnemben. Nem tagadhatom örültem neki, és tényleg jól esett.

- Akkor én...most megnézem mi van vele. - Lucy csak bólintott egy aprót, épp, hogy csak látni lehetett.

Elindultam felfelé a hosszú lépcsőn. Mindig is csodálkoztam, hogy Mony-nak az emeleten van a szobája. Tudni illik ugyan, hogy nem szeretett lépcsőzni. De mondjuk az is igaz, hogy nem olyan nagy, hosszú ez a lépcső mint például egy tömb házé. Mony-nak a rossz tulajdonságokon kívül volt nagyon sok jó tulajdonsága is. Kedves, aranyos, jó lelkű - ha nem is mutatta mindig -, barátságos és még sorolhatnám de ami a LEGFONTOSABB az az, hogy nagyon jó barát. Nagyon hiányzik. Nem tudom, hogy fogom kibírni Nélküle. Egyszerűen el sem tudom képzelni. Már azt is nehezen fogadtam, hogy elköltöznek. Ráadásul egy másik kontinensre.

Bekopogtam Chris szobájába. Nem jött válasz. Vártam egy kicsit majd még egyszer próbálkoztam.

- Mondtam, hogy hagyj békén. - hallatszott egy gyenge, dörmögős, mély hang.

Meg próbáltam elfordítani a kilincset, de hiába.

- Még én is? - kérdeztem, miközben a fejemet az ajtónak döntöttem. Pár másodperc múlva kattant a zár. Óvatosan elemeltem a fejem, majd a két fejjel magasabb srácra néztem. Meggyötört, kialvatlan arca szomorúságot, bűntudatot mutatott. Fájt így látni őt. Beléptem, ő eggyel hátrább majd miután sikeresen beértem bezárta ismét az ajtót. Szemben állt velem. Meglepett mikor elindult felém. Jó szorosan magához ölelt úgy, ahogyan én őt.

- Rég láttalak. - mondtam halkan.

- Én is. Tudod Mony nagyon sokat beszélt arról, hogy vajon mi lehet veled. Számolta a napokat, hogy mikor jön már el az az idő, mikor felülhet a gépre és egyenesen Londonig repülhet. - nekem se kellett több. Rögtön patakokban folytak a könnyeim. - Kérlek ne sírj. Nem azért mondtam. - esett kétségbe miközben újra magához ölelt, mert időközben elengedett.

- Tudom, csak tudod nagyon hiányzik. És.., nagyon nehéz még ezekről a dolgokról beszélni főleg úgy, hogy még csak reggel tudtam meg, hogy meghalt.

- Üljünk le. - egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

Én az ablak előtt, ülésre, alvásra kialakított kis helyen ücsörögtem felhúzott lábakkal. Sokáig csak ültünk, és ez idő alatt eleredt eső, és csak az esőcseppek kopogását lehetett hallani.

- Az én hibám volt. Miattam halt meg. Érted? Miattam. - kezdett bele. Én csak figyeltem. Vártam, hogy folytassa. - Ha nem siettem volna dolgozni annyira egy lány miatt, aki igazból mint kiderült, semmit sem jelentett számomra csak abban a hittben voltam, akkor elvihettem volna a suliba és nem kellett volna gyalogolnia. - felálltam és oda sétáltam elé, majd leguggoltam vele szemben. A kezemet a térdén pihenő kezére tettem. Ez külső szemlélőként lehet furcsán néz ki, de mi tudjuk, hogy az évek során egy olyan erős kötelék alakult ki kettőnk között, mintha testvérek lennék. És a testvérek mindent megtesznek egymásért. Nem de?

- Nem a te hibád. Ez csak baleset volt. Senki sem tudta, hogy ez fog történni. Amúgy meg te is éled a saját életed. Nem lehetsz, nem lehettél mindig Harmony mellett. Nem szabad magad ezért hibáztatni. Nem miattad alakult így. Még egyszer hangsúlyozom NEM Te vagy a hibás.

- Jó neked, hogy így gondolod. Bárcsak én is így gondolnám.

- Jaj Chris. - sóhajtottam - Beszéljünk másról. Mi van a stúdiózássóddal és azzal a dallal ami ítrál? - próbáltam arcomra egy kisebb mosolyt varázsolni.

- A rendezők szerint nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy egy filmben szerepeljek vagy akárcsak a zeném.

- Ohh Sajnálom... Tényleg nem tudtam. - bűntudatot éreztem.

- Semmi baj nem tudhattad..,de most ha nem haragszol, szeretnék egyedül lenni.

- Oké. - szontyolodtam el.

Anyáék meg este utánam jöttek. Anya, apa és a hamarosan születendő kistestvérem, aki remélhetőleg kislány lesz. Mindig is szerettem volna egy húgot.

Korán elmentem lefeküdni. Holnap hosszú napom lesz...

2. fejezet - Los Angeles

~ Beverly White ~

A vasútállomás 20-30 percre volt a kolesztól. Attól függ milyen gyorsan sétálsz. Én elég lassú voltam ahhoz, hogy lekéssem a legkorábbi vonatot ami Londonba vezet. Imádom azt a várost, de Harmony-val nyugodtabb gimnáziumi életet szerettünk volna. Általánosba mindig rohantunk egyik helyről a másikra. Reggelente mindig ő indult el hamarabb és mikor a házunk elé ért becsengetett, várt pár percet és együtt indultunk tovább London egyik legjobb, és legnépszerűbb iskolájába. Szerettem oda járni. Volt pár barátom, de nem vittem túlzásba a barátkozást. A legjobban a nagy sportpályát kedveltem. Mivel Mo túl lusta volt délutánonként eljárni vele a suliba futni - volt néha kivétel -, azért az úgymond második legjobb barátnőmmel jártam el. Harmony is szerette Abbie-t. Bár, néha-néha észre vettem, hogy nem szívesen van ott velünk. A stílusunk és teljesen különbözött. Ab volt a csajos csaj, én inkább a Sportos csaj, míg Mony a laza-semmi-sem-érdekel stílust követte. Irigyeltem is őt. Ő...ő egy magabiztos, vagy ha nem, akkor is magabiztosnak kinéző lány volt. Főleg a másik nemmel szemben. Kacérkodott és irányított felettük. Volt benne tapasztalata. Nekem két barátom volt. De az egyik nem is mondható annak, csak Harmony-hoz szeretett volna közelebb kerülni. Én hülye meg bevettem. A másik. A másik meg annyira jelentéktelen volt és csak pár hétig tartott, de legszívesebben elfelejteném azt az egész kapcsolatot. De nem tudom. Azt is tudom miért nem. Mert kötődtem hozzá. Úgy éreztem mellette biztonságban vagyok. Védelmezett...egy ideig. Utána kaptam pár pofont tőle. Aztán ezek egyre sűrűbben fordultak élő annyira, hogy a pofonok száma többszörösére sűrűsödött. Mikor megkérdeztem, hogy "Ezeket miért kapom?" annyi volt a válasz "Mert már nem szeretsz!", "Másra tekintesz úgy, mintha a barátod lenne, miközben én vagyok!" meg ezek a féltékenységhez kapcsolódó szövegek. Egy nap csengetett valaki amikor egyedül voltam otthon. Ő volt az. Annyira megvert, felpofozott, neki lökött a falnak, gyomorszájon rúgott, hogy ájultan rogytam össze az otthonomban. Arra ébredtem, hogy csövek lógnak ki az egész testemből és az őrjítő csipogás, ami a bal oldalam felől jött, az őrületbe kerget. Anya ott aludt mellettem egy széken, miközben a kezemet fogta. Megmozgattam egy kicsit a kezem, mire felkapta a fejét. Talán nem is aludt? Talán csak csöndesen pityergett? Vagy, talán imádkozott? Nem tudom. Soha sem kérdeztem, és nem is fogom. Neki, nekem, és mindenkinek aki körülöttem volt/van szörnyű élmény marad. Mondanom sem kell mihelyt felépültem, szakítottam azzal az emberrel, akinek a neve nem említésre méltó.

De vissza térve az eredeti tárgyhoz. Mint már korrabban említettem, azért nyújtottuk be Nayland középsulijába a jelentkezési lapot, mert nyugodtabb életre vágytunk, új embereket szerettünk volna meg ismerni és legfőképp a családtól való elszakadást és az önálló életre való felkészülést szerettük volna - legalábbis én - gyakorolni. Gyönyörű kisváros. Családias légkör. Sehol sincs nyüzsgés, autó dudálás, ideges sofőrök meg persze annyi hajléktalan se. Nem szerettem őket az utcán látni. Egy részről sajnáltam őket másrészről meg - hogy finoman fogalmazzak -, undorodok tőlük.

Nagy elmélkedésemből egy hangos, alig érthető női hang szólalt meg a hangosbemondóból. " Az harmadik vágányon a fél tízes londoni vonat érkezik. Kérjük a vágány mellett vigyázzanak, saját és társaik egészsége érdekében!" Gyorsan felálltam úgy, hogy bele is szédültem. Nem foglalkoztam vele, csak minél hamarabb a vonaton szerettem volna ülni.

Másfél óra hosszás út várt rám. Az útnak az egy óráját át aludtam. Miközben én aludtam, két nálam 1-2 évvel fiatalabb lány ült be a fülkébe abba, ahol én helyet foglaltam. Halkan beszéltek gondolom azért, hogy ne keltsenek fel. Eszembe jutottak a Mo-vál töltött pillanataink és cikis sztorijaink. Mikor majdnem bezártak minket egy boltba, vagy mikor belopództunk Claire-ék szobájába, elloptuk a smink készletüket és bele vágtunk pár ruhájukba. Lehet gonoszak voltunk - lehet nem -, de már nagyon idegesítettek. Tőlem - sajnos nem egy szobába voltunk Mo-val - kettővel balra volt a szobájuk, de elég gyakran hallottuk a szobatársaimmal, mikor sikongatnak vagy nevetnek. Komolyan sajnáltam azokat, akik mellettük voltak. Ha mi ennyire, akkor ők mennyire unják. Az a szoba igazi Barbi szoba. Szerettem a rózsaszínt, de ott az ágyneműtől kezdve, a bőröndökön át, a szekrény ajtókig - amit csodálok hogy megengedtek, hogy befessék, bár lehet nem - minden pink volt.

A vonat megállt. Le szálltam, majd a elindultam haza.
Mikor haza értem köszöntöttük egymást édesanyámmal, majd nagy erőt vettem és kijelentettem:

- Anya, én Los Angeles-be utazok. Most rögtön.

- De kicsim, csak most értél haza. Beszéljük. Tudom hogy mi történt. Csak..csak kérlek ne hamarkodd el a döntést. Kérlek.

- Nem anya, ne haragudj de már eldöntöttem. Most azonnal megyek LA-be. Ti meg...gondolom majd jöttök utánam 1-2 nap múlva. - mondtam, majd elindultam a már jól ismert folyosón, a szobám felé.

~ Harmony Becker ~

Óvatosan ballagtam a semmibe. Azt sem tudtam, hogy merre, csak mentem a fura csávó után, aki egyszer csak megjelent. A csajszi meg elment, mintha a pillantásával zavarta volna el. Öltönyt viselt, egy bézsszínű ballonkabát alatt. A haja sötét volt, a szeme pedig élénk, világoskék. Kicsit olyan volt, mint egy zombi. A tekintete üres, üveges volt.

A többiek pedig mind béna, fehér pizsiben voltak. Beszélgettek, külön kis csoportokat alakítottak ki. Amikor közéjük értünk, mind engem bámultak, és egy röpke pillanat múlva sutyorogni kezdtek. Ekkor már köztük volt a törpike is aki köszöntött. Még "körbevezetni' sem volt ideje.

- Helló! - üdvözöltem. Eddig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Kínosnak éreztem a csendet. - Harmony vagyok. De hívj csak nyugodtan Mo-nak. Te?

- Castiel. - de többet nem mondott.

- Huu, te aztán bőbeszédű vagy. Kicsit halkabban is lehetnél.

- Egy szót sem szóltam. - mondta monoton hangján.

- És az iróniát sem érted. - állapítottam meg. - Castiel megállt. Egy fura, 'kapuszerű' valami volt előtte. - Ez eddig is itt volt? - választ ugyan nem kaptam, de kinyitotta. Beengedett, majd belépett utánam.

Egy díszes, aranyozott szegélyű szobába léptünk. Antik stílusú bútorok voltak bent, szintén arany díszítéssel. Kicsit puccos, de azért szép kis hely volt. A közepén volt egy asztal. Körbepillantottam, közben körbe fordulva, és mire újra az asztal felé fordultam, hűtött üdítőkkel, hamburgerekkel és süteményekkel volt tele.

- Hé, Cas. - szólaltattam meg. - Ugye hívhatlak Cas-nek? - vigyorogtam.

- Nem.

- Figyu, Cas. Ez nagyon szép, meg minden. De...- egy percig az asztalon lévő édességeket nézegettem, majd felnéztem kifejezéstelen arcára. - Most már haza akarok menni.

- Nem mehetsz. - mondta egyszerűen a szemembe.

Amint beléptünk, becsukta az ajtót és lecövekelt. Még mindig ott állt. Ideges lettem, és megindultam felé. Nem bírom, ha korlátoznak, Ő pedig pontosan ezt csinálta.

- Nem tarthatsz itt. - másztam az arcába. - Saját akaratom van. Egyébként is betöltöttem a 17-et. Oda megyek ahova kedvem tartja, és tuti nem te leszel az, aki megmondja majd, hogy mit csináljak.

- De igen.

- Nem! - szögeztem le.

Kikerültem, ő pedig készségesen állt arrébb. Éreztem a jelenlétét a hátam mögött, ahogy a lábam földbe gyökerezett. Az ajtónak se híre, se hamva nem volt. Eltűnt.

- Anyád...- suttogtam, és elballagtam az egyik székhez, majd leültem. - Mi ez, Castiel? - húztam fel a lábamat.

- Itt kell maradnod. - jelentette ki egyszerűen. Egy percig ámuldoztam a meglepően hiteles kis búvésztrükkjén, majd folytattam.

- Meddig? - de semmi válasz. Megforgattam a szememet, mert tudtam, hogy nem fog mondani semmit. -Akkor..arra válaszolj, hogy miért vagyunk itt? Vagy mit csinálunk?

- Várunk.

- Mire?

- Nem mire. Kire. Zakariásra.

- Az ki? Ne haragudj, de elég gagyi álneveket adtak nektek a főnökeitek. - ugrattam, hátha akkor megmozdulnak az arcizmai, és képes lesz valamiféle érzelem kimutatására. De persze semmi. - Neked meg mi bajod? Karót nyeltél? És te miért vagy máshogy öltözve mint a többiek?

- A felettesük vagyok. Ahogy neked is.

- Mi van? - zavarodtam meg. Kezdett messzire menni. És semmi kedvem nem volt egy szívatós műsor alanya lenni, hogy aztán a fél város rajtam röhögjön.

- Ők és te vagytok a köznép. Én angyal vagyok. - hangos nevetésben törtem ki.

- Ahan. - kacarásztam. - Angyal. Én meg pingvin vagyok, és a nevem Pingu. - nevettem egyre hangosabban. - Te is olyan hülye vagy, mint a kis csaj odakint. Még hogy a menny. A nagy...

- Zakariás, pedig az én feletessem.

- Pfuu. - fújtattam. Nem volt hajlandó abbahagyni. - Oké. Tegyük fel, hogy ez létezik, és beveszem amit mondasz. De kizárólag csak azért, hogy túl lehessek végre rajta, és kiugorhassanak valamelyik függöny mögül a kamerás csávók, hogy jól beégessenek. - gondolkoztam. Elvégre színész vagyok. Legalábbis az akarok lenni. Csak ki tudok találni valamit. Valamit amivel tényleg úgy nézhet ki, hogy benne vagyok a buliban. - És ki van Zakariás felett?

- Az arkangyal.

- Mi bajod?

- Arkangyal. - közelebb lépett pár lépést, mintha érdekelné a kíváncsiságom.

- Ja, most már világos. - forgattam a szememet a 'magyarázatán'. De büszke is voltam magamra amiért ilyen jól ment az improzás. A suliban nem sikerült valami fényesen. - De azt még mindig nem tudom, hogy miért...-elakadt a szavam. Felálltam, hogy jobban megnézhessem magam. A ruhám világítani, fényleni kezdett, és egy pillanat múlva én is fura pizsiben voltam. - Hova lett a ruhám? Ez volt a kedvenc felsőm...- dünnyögtem, és durcásan lehuppantam a székre.

- Valószínűleg most temettek el..

- Ja, ja, persze. Nekem nyolc. Csak add vissza a ruháimat.

- Nem lehet. - hogy is gondoltam? Itt semmit sem lehet.

- Miért vagyok itt?

- Te buta, buta kicsi lányka. - a hang a hátam mögül jött. Cas azonnal felkapta a fejét, és én is odafordultam.

- Hali. - üdvözöltem a kopasz öregembert. - Gondolom te vagy Zakariás.

- Pontosan. Legalább ez eljutott a tudatodig. - meglepett egy kissé. A tekintete ugyanolyan üveges volt, de mosolygott..ironikusan. Lenéző volt a maga fura módján. Öltönyt viselt, ballonkabát nélkül, és a nyakkendője is szoros volt, nem olyan hanyag mint a Castiel-é.

- Kedves. - mosolyogtam ugyan olyan ironikus módon. - Szóval mit keresek itt? Én a buta, buta kicsi lányka?

- Még mindig nem esett le? - hatás szünet. Mintha gondolkodni hagyott volna. - Meghaltál..

1. fejezet - Az én nevem meg II. Elizabeth

~ Harmony Becker ~

- Már csak pár nap, és találkozunk. - ígértem sokadjára Beverly-nek.

Rossz így látni. Nagyon összezuhant, most hogy elköltöztünk. De nem tehettünk mást. A családom és a jövőm szempontjából is jobbnak ígérkezik Los Angeles. Elvégre.. London nem a filmiparáról lett híres, én pedig a színésznősségre hajlok. Imádom azt a helyet. Életem minden pillanat ott töltöttem. Engem is nagyon megviselt a költözés, de valahogy Beverly-t jobban. Talán egyszer rá kellene kérdeznem. Egyszer. Majd. Most még nem merem. Talán egy kis idő múlva. Akkor majd minden könnyebb lesz. Időm pedig van, a művészeti suli lazább, mint ahová eddig jártam. A szövegtanuláson kívül nincs túl sok elfoglaltságom. Ebből következik, hogy minden hétvégén újabb és újabb szórakozóhelyeket ismerek meg.

- Egy feltétellel. - tettem hozzá.

- Mi van? - zavarodott meg. - Két hónapja nem láttuk egymást. Ha igen, azt is csak hétvégente, egy nyomoronc kamerán keresztül, ami elé másnaposan ültél be.-megforgattam a szememet, majd vártam a folytatást. - Nem vagyok ott. Szedd össze magad. Most nincs ki összeszedjen ha szétesel. Los Angeles nem London.

- Tudom. Szóval..a feltételem az, hogy...dobpergés....tatataaam....az hooogy...

- Ne szórakozz már! - jót nevettem rajta majd kinyögtem.

- Kigyere elém a reptérre. - vigyorogtam. 3...2...1..

- Hogy mi..mi van? Ezzel húztad az agyam? Hát te nem vagy normális. Komolyan. Segítségre van szükséged. Mondjuk szólhatnál... Hogy is hívják? - a szeme résnyire szűkült, a szemöldökét felvonta, majd gúnyosan nézett a kamerába. - Te sem tudod, igaz? - szólalt meg miután nem válaszoltam. - Legalább a pasi nevét jegyeznéd meg.

- Nem én tehetek róla. Ő nem mondta.

- Te meg nem kérdezted.

- Jó, jó, oké! Csak hagyj már. - a szemét forgatva lelohasztotta a fintort az arcáról. - Figyu..most megyek. Majd találkozunk. - mondtam. - Ígérem. - tettem hozzá amikor hitetlenkedve nézett vissza rám.

- Jó éjt.

- Jó éjt. - majd leraktam

Leraktam a laptopot az éjjeli szekrényre, majd lekapcsoltam a lámpát. Magamra húztam a takarómat, és csak másnap reggel nyitottam ki a szememet.
LA-ben szinte mindig süt a nap. Ha nem, akkor az csak azért van, mert egy hófehér felhő az útját állja. Szél is csak lágyan fújdogál. A klímaváltozáshoz is nehézkesen szoktam hozzá. Még nem sikerült olyan aranybarnává és ribissé válnom, mint az itteni nagymellű lányok háromnegyede. Még mindig én vagyok a sápadt-arcú-sötét hajú-londoni-csaj. A különcségem pedig sokat segít a pasizásban, ami egyébként sem esett soha nehezemre. Az itteni pasik szeretik az "egyéniségeket".

A szokásos szerkómban, egy snassz, és unalmas tornacipő+csőszárú farmer+ top kombóban másztam le a lépcsőn.

- Szia, anyu. - nyomtam egy puszit az arcára. - Kész a kajám? Késésben vagyok.

- Szia, Kicsim. Kész van. Ott van a konyhapulton. - hamvas fekete haja a vállára omlott, szépen körbefogta halvány arcát. A reggeli mosolya pedig a szokásos módon virított az arcán.

- Imádlak. Rohanok. Szeretlek. - azzal kivágtattam a verőfényes napsütésbe.

Az új iskolám közelebb van, mint az otthoni volt, így gyalog járok minden nap. De a héten minden megváltozott. Hogy miért? Egy kutya miatt. Igen, tudom. Béna vagyok. De olyan nagy, izmos, és vad. Csak a szerencsémet kísértem azzal, hogy még mindig ugyan azon az úton járok.

Most is ott volt. Világos barna szőre rásimult izmos testére, és megfeszült, ahogy rám emelte a szemeit. A szívem borzalmas tempóban kezdett verni, izzadtam. Elindult felém, a lábam pedig földbe gyökeredzett.

Eddig elkerült, de ez nem tarthatott örökké.

Nem vagyok egy félős típus. Sőt! 'Egyesek' szerint túl nagy az arcom, egoista, iszákos, kanos liba vagyok. Tipikus..."rossz kislány", ahogy a felnőttek hívnak grimaszolva. Nem bírom ezt a kifejezést. Néha..azt kívánom, hogy bárcsak én is csak egy lennék a sok közül. Akit nem érnek megjegyzések, akit nem szólnak le folyamatosan, akitől nem várják el, hogy erős legyen a legvadabb helyzetekben is.

De van két dolog, aminek még a gondolata is belém fagyasztja a vért: a kutyák - persze csak azok a böhöm nagy szörnyetegek - és a fájdalmas halál.

És íme. A rémálom, ami valóra vált.

Sikoltva rohantam, de nem voltam elég gyors. Ledobtam a táskámat, ami egy kisebb előnyhöz juttatott. Az emberek szörnyülködve néztek utánam és az ugató szörnyetegnek. Berohantam egy kisebb utcába. Ami tulajdonképpen már nem is számított utcának. Egy hátsókert volt. Egy srác, magas bronzos hajjal, és egy táskával lassan ballagott keresztül a pázsiton.

- Menj! - üvöltöttem. Berohant a teraszajtón, majd becsukta. - Eressz be! - sikoltattam az üveget verve.

És vége. Éreztem, hogy ennyi volt. Ahogy az égető fájdalom, aminél mindentől jobban féltem, végigfutott a testemen. Eszméletemnél voltam. Lesokkolt a látvány. De nem a rengeteg vér és a leszakadt kar volt a legrosszabb. Hanem az, hogy az enyém volt.

És végül elmentem.

Egy fura pizsis, fiatal lány közeledett felém. A haja dús, a szeme kék, a ruhája pedig...olyan hálóinges.

- Szerbusz. - mosolygott biztatóan.

- Neked is. De tedd meg nekem, hogy többet így nem köszönsz. - kértem. Hivatalosnak éreztem, mintha én feljebb lennék egy szinttel, mint ő. Ne köszönjön így senki! Nem vagyok se a miniszterelnök, se a pápa. A suliban se szerettem soha. Miért kell úgy köszönni egy 17 évesnek, hogy "Jó napot.", "Jó reggel, Miss Becker". Béna és arrogáns.

- Rendben. - mosolygott ismét. Elég súlyosnak nézett ki. Valahogy túl kedves volt az emberek 90%-hoz kepést.

- Hol vagyok? - tudakoltam.

- A mennyben.

- Ahan. Az én nevem meg II. Elizabeth. - forgattam a szememet. Megbizonyosodtam, hogy a csaj nem csak úgy néz ki, mint akivel valami baj van, hanem tényleg nincs valami a helyén. - Ki hozott ide, és miért?

- Hát..azt igazából senki sem tudja. - szomorodott el, amiért nem tudott válaszolni. - Az Urunk dönti el, hogy ki teheti be ide a lábat. De..amiket az életben tettél.. Mindenki azt hitte, hogy te...

- A pokolra jutok? Ezt akartad mondani, Pizsis törpe? - kérdeztem kissé felháborodva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz voltam "életemben". - Na jó, tudod mit? Én léptem. Van valaki akivel beszélhetek? Valaki aki normális? - és akin nincs pizsama, tettem hozzá gondolatban.

Valami béna elvarázsolt kastély szerű helyen lehettem. Kisebb koromban jártam már ilyen helyen. Anyuékkal rendszeresen jártuk a kísértetházakba, és a hasonlókat.

- Igen. - lenézett, majd újra rám. - Körbe vezetlek. - mondta majd megindult előttem.

~ Beverly White ~

Este, miután Mony-val befejeztük a skype-t egy rossz érzés fogott el... Talán, ezt az érzést nem lehet semmihez hasonlítani csak, mikor elvesztesz egy nagyon fontos, meghatározó személyt az életedből. De erre gondolni is rossz volt így próbáltam elfelejteni és az álmok varázslatos világába csöppenni.

Reggel gyönyörű őszi reggelre ébredtem. A kollégiumi szobatársaim közül csak Jessie és Angelica volt fent. Egymás mellett feküdtek, és halkan beszélgettek, nehogy felkeltsenek valakit. A telefonom csörögni kezdett. Harmony anyukája Lucy hívott. Azt tettetem, mintha arra a borzasztó hangos csengésre keltem volna. Ki nyomtam, majd intettem a lányoknak, és kimentem a terjedelmes teraszra a folyosó végén. Mit akarhat hajnali fél 6 kor. Vissza hívtam.

- Jó reggelt. - köszöntem neki.

- Szia Beverly. - mondta. Volt valami furcsaság, egyben szomorúság a hangjában. - Figyel Bev, van egy rossz hírem. De ha gondolod elmondom majd később.

- Nem, mondjad csak. Akkora nagy baj csak nem lehet. - próbáltam magamat meg Lucy is nyugtatni.

- Nem tudom, hogy hogy mondjam el.....tudod..... Harmony..

- Mi van vele? Ugye nincs semmi baja?! Mond hogy nincs. - nagyon meg ijedtem. Most, hogy ilyen messze vagyunk egymástól nem tudunk mindig egymás mellett lenni.

- Ami azt illeti van.. Harmo...Harmony már....már nincs köz..köztünk. - mikorra az utolsó szavakat is kimondta, zokogtam.

- Ne..nem ez nem lehet. - motyogtam, miközben a könnyeim szélsebesen kezdtek záporozni az arcomról.

- Nem, sajnos igaz. - mondta keservesen. - Most le kell rakjalak, de még beszélünk. Amint többet tudok rögtön hívlak. Szia.

- Sszii...iiaa - mondtam még mindig zokogva, levegő hiányba.

Hátra néztem az ajtóhoz, megbizonyosodni, hogy senki nem áll ott. Nem állt. Még jobban előtört belőlem a sírás. Már nem zokogtam, hanem szabályosan bömböltem. Térdre rogytam, arcom  a tenyerembe temettem.

Valaki meg kocogtatta a hátam. Jake volt. Biztos ki jött cigizni. Volt még rajta kívül három fiú és két lány. Sugdolóztak. Jake mellé odalépett egy lány. Claire-nek hívták. Hidrogén szőke, kék szemű, bogyó zabáló -amitől azt hiszi lefogy - hagy ne mondjam ki, hogy szerintem kicsoda. Mögötte a másik lányt Chalsie-nek hívták, ő volt Claire "szárny segédje". Ő teljesen ellentéte volt az előbb említett lánynak. Mogyoró barna haj, zöld szemek, normál alkat. Mellette állt még Jason, Cole és Derek. Szinte mind ugyanolyanok voltak. Az egyetlen kivétel az Cole volt. Ő sötét barna hajú és barna szemű, a többiek mind szőke-kék szeműek voltak. Abban viszont megegyeztek, hogy mindnek oldalt rövid, elöl felzselézett hajuk volt.

- Szerinted ez a lány, ez a lány hol vásárol? Komolyan, csak nézz rá. - fintorgott Claire miközben megpróbált "suttogni", Chalsie-nek. Csak sajnos ez a suttogás olyan hangosra sikeredett, hogy az egész erkély hallotta.

- Ne is foglalkozz Velük. Gyere. - nyújtotta a kezét Jake. Gyönyörű zöldes barna - olyan mint sz enyém, még egy plusz pont - szemeiben elvesztem egy percre, de volt bennem egy olyan érzés, hogy Jake több számomra, mint barát, de rögtön észbe kaptam. Eszembe jutott, hogy ő is ugyan olyan mint a többiek. Csak ki akarna használni.. Ellöktem magamtól a kezét, felugrottam és be szaladtam a koliba.

Már senki sem volt bent a szobába. Hány óra lehet? Így el telt volna az idő?! Rá pillantottam a kis, fekete órámra ami az éjjeliszekrényemen volt. Úgy döntöttem, hogy ma ki hagyom a sulit. Sőt, beteget jelentek és haza megyek. Pontosabban elsőnek haza, utána az utam egyenesen Los Angelesbe vezet. Harmony-k három éve, hogy elköltöztek. Már akkor se szerettünk volna egymástól elválni. Naponta telefonon órákat beszéltünk. Nagyon hiányzott. Most még jobban fog, mint eddig. Mindig azt hajtogatta, hogy ő mennyire nem szereti a földi életet és ő elszeretne menni erről a nyomorult, rossz indulatú, elviselhetetlen Földről. Ez sikerült is neki. Ilyenkor sose jutott észbe, mi lesz velem?! Ezeknél a döntéseknél mindig magát vette előrébb, és utána jöttem én. Néha az őrületbe kergetett vele. Más kérdéseknél állandóan azt nézte, nekem mi lenne a jó. De akkor jöttem én, és felvetettem azt, hogy mi lenne ha én távoznák először az élők sorából. Ahogy ezt a pár szót kimondtam, jött a szidás, és az egyszerű válasz. "Pár napon belül mennék utánad!" Nem szerettem ha ezeket a szavakat mondja, sőt magát a témát se szerettem.

Mire átrágtam magam a régi dolgokon, azon kaptam magam, hogy már teli volt a bőröndöm a cuccaimmal. Az üres folyosókat róttam a telefonom, a fülhallgatóm és a bőröndöm társaságában.