3. fejezet - Itt nem bírják a "vegákat"

~ Harmony Becker ~

Természetesen egy árva szavát se hittem a kopasz "angyal" hapsinak. De valamiért mégis elgondolkoztam. Valami mégis rávett arra, hogy belegondoljak: mi történt velem ezelőtt? Hogyan kerültem ide? Miért nem emlékszek semmire? Na és persze miért nem jutott eddig eszembe gondolkozni ezeken?

Az utolsó emlékem a fájdalom volt, és egy hatalmas kutya amint rám veti magát. A fájdalomtól szinte lángra kapott a testem. Aztán körbepillantottam a földön fekve, és minden elsötétült. Most pedig itt vagyok.

Jó, lehet hülyeség. De mégis. Az utolsó emlékeim elég halálosak, vagy halálszerűek.

- Na, jó. Nekem ehhez nincs kedvem. Csinálj valamit, hogy elhúzhassak erről a nyomorult helyről. Kezdhetnéd az ajtóval. - bólintottam Cas felé. Zakariás Castiel-t kezdte bámulni, mintha megerősítést várna, vagy ilyesmi. Türelmesen várakoztam, de nem voltam valami nyugodt állapotban, így fújtam egyet és Csatiel felé fordultam, hátha Ő tesz is valamit.

Amint sarkon fordultam, másik szerelésben voltam. Fehér tornacsukában, farmerban, és egy szintén fehér "LONDON BOYS" pólóban.

- Nem tudom, hogy hogy csináljátok. Egész ügyes kis bűvésztrükkjeitek vannak. De, Cas, légyszíves csinálj valamit. - mondtam tagolva. - Az arrogáns haverod nem tűnik valami segítőkésznek.

Castiel nem mondott semmit, csak arrébb lépett, és az ajtó ugyan úgy ott állt, mintha soha nem is tűnt volna el. Mindvégig a szemembe nézett, mintha mondani akart volna valamit. De nem tudtam rájönni, hogy mit. Egy percig néma csendben álltam, majd megráztam a fejem és távoztam. Hosszú és sebes lépteim egymást követték egy fényes aulán keresztül, majd kiértem a napsütésbe. Megtorpantam, és hunyorogtam, mert a nap egyenesen a szemembe világított. Erősebben mint valaha. Mintha közelebb lett volna. Pislogtam párat, majd ütemesen lépkedtem lefelé a hófehér lépcsőn. Amikor leértem visszapillantottam, hogy szemügyre vehessem a helyet ahol voltam.

Leginkább a fehér házra hasonlított. Kivéve, hogy az előtte elterülő parkban, a fák alatt fehér ruhás emberek pusmognak és bámulnak. Kezdtem azt érezni, hogy ez csak egy gagyi álom, amiből nehéz felébredni. De a helyzet csak még borzasztóbbnak tűnt amikor újra megjelent a lány, aki fogadott. Ismét csacsogni kezdett, de szinte fel sem tudtam fogni, hogy mit mond. Először túl kellett tennem magam a zavartságomon.

De akármilyen idegesítően kedves is, valahogy kedveltem. Nem olyan volt, mint a többi. Nem nézett rám úgy mint valami furcsa különcre. Úgy éreztem magam, mint egy vega a hamburgeresnél. De őt nem zavarta, csak odajött és a kezembe nyomott egy tofus burgert. Szívesen megköszöntem volna neki, de addigra feleszméltem és rájöttem, hogy nem egy gyorsétteremben tengődöm.

- Hogy engedték meg, hogy ezt vedd fel? - ámuldozott mosolyogva.

- Nem tudom. Ők adták rám. Azt hiszem. - mondtam még mindig kissé elgondolkodva. - Azt sem tudom, hogy mi van most. Csak azt tudom, hogy el akarok menni, de nagyon gyorsan. Itt nem bírják a "vegákat". - a levegőbe idézőjeleket rajzolva forgattam a szememet.

- A miket? - kérdezte.

- Mindegy. - vágtam rá amint leesett, hogy ezt nem mondtam ki, csak gondolkoztam rajta...- Öömm... Nem tudod, hogy hogyan tudok elmenni?

- Miért akarsz elmenni? Ne hagyj itt!! - könyörgött csillogó szemeivel.

- Nem szeretem a valóságshow-kat. Ennyi.

- Ne menj! - mondta.

- Mutasd az utat. - mondtam monoton hangon. Erről eszembe jutott Cas és a benti jelenet. Csak abban tudtam reménykedni, hogy hamar elfelejtem az imént történteket.

Lehajtott fejjel elindult előttem, és a "park" kapujához vezetett.

- Hát...azt tudom, hogy hogy menj el. Csak azt nem, hogy hogyan fogsz visszajönni. - mondta és a szemembe nézett. A mosolynak csak halovány árnyéka jelent meg az arcán. Kissé zavaró volt, azok után, hogy eddig csak vigyorogni láttam.

- Nem baj. Úgysem terveztem visszajönni. - azzal megfogtam a hatalmas vaskapu kilincsét és már majdnem kiléptem rajta, amikor aprócska ujjak fogták át csupasz felkapom.

- Várj. - amint visszafordultam elengedett, mint aki megijedt, hogy olyas valamihez nyúlt amihez nem szabadott volna. - Azt mondják, hogy kissé fájdalmas az érkezés.

- Aha. Kösz, hogy figyelmeztettél. - bólintottam majd kiléptem.

A levegő hasította a bőrömet. Szinte már fájt. A szememet is be kellett hunynom, mert égette a hirtelen arcomba csapó szél. Zuhantam. A szívem hevesen vert. Megijedtem, mert nem tudtam, hogy hol lesz a vége, hogy hová fogok érkezni. De legfőképp azt nem tudtam, hogy honnan jöttem.

Megijedtem. Ismét. Nem tudtam eldönteni, hogy az eddigiek valósak voltak-e vagy sem. Meg voltam győződve arról, hogy amiket láttam csak ügyes kis "Dinamo-féle" bűvésztrükkök. De ezt még maga Dinamo sem tudta volna elintézni.

Egy üres parkolóban csapódtam a talajba. A hátam ívben megfeszült, ahogy a fájdalom végigszaladt benne. Tényleg fájdalmas a landolás. A fogaimat összeszorítottam, az állkapcsom megfeszült, és a szemeimet is szorosan összezártam. Arra számítottam, hogy minden csontom ripityára tört, de amikor az egyik lábamat felhúztam, meglepődve konstatáltam, hogy a csontjaimnak az ég egy adta világon semmi baja. Semmi! Persze kicsit fájtak, de mind egybe volt.

Feltápászkodtam és körbepillantottam. A parkoló betonja összetöredezve terült el mellettem, egy betontörmelékek alkotta kör közepén álltam. Az ég kissé borús volt, és szemerkélt az eső, de azonnal felismertem a helyet.

Ebben a koleszban tengődtem mielőtt elköltöztünk. Minden nap Beverly-vel lógtam, de sajnos nem egy szobában voltunk. Sőt. Én az épület keleti, Ő pedig a nyugati szárnyában lakott. A szobatársaim nem voltak túl szórakoztatóak, így mindig más társaságát kerestem. Így alakult hát, hogy nem voltam valami jó kapcsolatban a szobatársaimmal. Ellentétben Beverly-vel. Ő jóban volt velük. Kedvelték őt, és volt valami Jack nevű fiú is. Na vele nagyon jóban volt. Igaz, hogy Jake-nek hívják, de eleinte nem tudtam megjegyezni így nekem Jack maradt. Néha úgy éreztem, hogy ez a Jack gyerek előttem van a rangsorban. Mert hát..Beverly nemcsak a haverja volt. Azt hiszem egy kicsit bele is zúgott a sötét hajú izomagyba. Nekem viszont sosem tetszett. Még a nézése sem. Furcsának tartottam, mert túl sok volt körülötte a kérdőjel. Rengeteg kérdésem, és persze pár keresetlen szavam is lett volna hozzá. Mert ha csak egy haja szála is meggörbült volna Beverly-nek..esküszöm, hogy kitakaríttatom vele az én szobarészemet. Ami lássuk be...elég kínzás lett volna még egy terroristának is.

Kocogva vettem be az épületet amint túlestem az ámuldozáson. Beverly szobája felé szaladtam. Berontottam az ajtón, de a szoba üres volt.

- Beverly?! - lassan becsuktam az ajtót és alaposabban körbenéztem. - Beverly? - kérdeztem egy fokkal halkabban.

Ránéztem az órára, és rájöttem, hogy valószínűleg még suliban van. Ledőltem az ágyára és úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit és megvárom itt. Csak feküdtem és az emeletes ágy felső szintjének az alját bámultam. Össze volt firkálva, béna idézetek és egy rakás farok volt rárajzolgatva.

Percek múlva kicsapódott az ajtó, berohant egy csajszi, mire én gyorsan felültem. Zsebre dugott kézzel álltam fel és vártam, hogy észrevegyen és lecsesszen amiért illetéktelenül vagyok a koli szobájában. De nem figyelt. Keresett valamit. Aztán amikor rátalált a mobiljára felkapta, megnézte a kijelzőt, majd mellém lépett. Elvette az iskolatáskáját, ami a földön hevert, az ágy mellett.

- Hahó! - a kezemet mozgattam a szeme előtt, de még csak meg sem rebbentek a pillái. - Hé! - kiabáltam, de ő csak sietősen elhagyta a szobát. - Ez meg mi volt?! - kiabáltam utána. - Picsába.. - dünnyögtem. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne ha szólnék Cas-nek. Elvégre...eddig csak Ő beszélgetett velem igazán. Hátha ő segítene. - Cas! Hallasz! - néztem felfelé, elvégre lezuhantam. Akkor csak ott van valahol. - Castiel!! Héé! Kéne egy kis segítség! - nem kaptam választ és ez kissé feldühített. - Castiel, te seggfej! Gyere már! -dühöngtem és belerúgtam az ágyszélébe. - Anyád! - mordultam az ágyra a sípcsontomat fájlalva.

- Miért kiabálsz? Komolyan, megsüketül tőled az ember. - hirtelen az ajtó felé kaptam a tekintetemet, de meglepődve jöttem rá, hogy a hang sokkal közelebbről jön. Egy bronzos hajú, kék szemű, körülbelül 1-2 évvel.idősebb srác állt mögöttem, kacéran mosolyogva.

- Te meg kivagy? - kérdeztem ráncos szemöldökkel, amint felé fordultam és felegyenesedtem.

- Colin.

~ Beverly White ~

Anya nehezen, de végül elengedett ebben a labilis állapotban LA-be. Pechemre a repülő késett. Egy órával később indul, a nagy szél miatt. A reggeli jó időhöz képest, most nagy szél van és úgy néz ki, vihar lesz az eső cseperkéléséből. Ez Anglia. Igazából, akármennyire idegesítő - ráadásul rossz kedve is lesz az embereknek tőle - ezt az időjárás, én szeretem. Nem vagyok hófehér szerzett és nem vagyok szolárium, barna ideális a bőrszínem. Pont jó, olyan átlagos.

Mikor a repülő megérkezett, szélsebességgel szálltam fel rá. Az 1-2 órás út ha úgy vesszük elég hamar elszaladt. Azt leszámítva, hogy aki előttem ült kisfiú, nagyon idegesítő volt. A szülei nem figyeltek rá, a székét folyton előre-hátra döntögette. Az agyamra ment. Ha ez nem lett volna még elég mellettem egy szerelmes pár ült. Nagyszerű. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon én és Jake is ilyenek leszünk majd? Sajnos nem tudom. De remélem így lesz. Egyre jobban kezdem megkedvelni, mármint eddig is imádtam, de tegnap reggel mikor oda jött az... az nagyon jól esett. Jól esett mert eddig nem sok mindenki állt ki mellettem. Az a nem sok ember a szüleimet, Abbie-t, Harmony-t és most már Jake-et is jelentette. Ők a legfontosabbak az életemben.

A gép leszállt. Hívtam egy taxi-t és elmondtam a címet. 3-4-szer jártam itt mióta elköltöztek. Egész jól megjegyeztem a címüket.

Ki tudja mióta állhattam a gyönyörű, növényekkel körbe vett ház előtt. A kapu nyitva volt, így csak egyszerűen besétáltam, de a bejárati ajtón valamiért nem volt merszem be menni. Csöngettem. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Amint meg láttam Lucy-t rögtön a nyakába ugrottam és elkezdetem sírni. Megjelentek az eddig tartogatott könnycseppek. De nem voltam egyedül. Mikor elváltunk láttam kisírt, sápadt, arcát karikás szemekkel. Le merném fogadni, hogy nem aludt úgy ahogy én sem.

- Gyere menjünk be. - suttogta.

Át ölelte a derekamat míg én a vállánál tartottam. Egy fejjel magasabb volt nála. Be értünk a nappaliba, leültünk és csak csendben meredtünk magunk elé. A csendet ő törte meg.

- Hogy utaztál? - kérdezte kedvesen.

- Köszönöm jól. Bár, kicsit unalmasan és frusztráltan. - a végét szinte suttogtam. - Tudjátok már mi történt? - hangom gyengesége engem is meg lepett.

- Sajnos igen. - habozott - Egy kutya ölte meg. Egy olyan állat amit ölésre tenyésztettek ki. Persze Neki pont arra kellett mennie amerre az a dög volt. Emlékszek, reggel sietett mert már késésben volt. Egy gyors elköszönés és utána indult is a suliba, de nem ért oda. - abba hagyta mert megint a sírás kerülgette. Egy kutya. Egy olyan állat amelyet ölésre tenyésztettek. Ki az az elvetemült, aki ilyenre képes?! Egy aranyos, jó lelkű állatot így kihasználni. Szörnyű és önző dolog.

- Meg találták azt a kutyát aki ezt művelte? - Elgondolkoztam. Nem a kutya hibája volt, hogy ezt tették vele. - Vagy is jobban mondva az a személyt aki ezt művelte ezzel a szerencsétlen állattal, aki megölte a legjobb barátnőmet.

- Igen az állat meg van el is altatták. De a gazdája nincs.

- Ohh...értem. Chris itthon van?

- Igen, a szobájában van. Jó lenne a beszélnél vele. Magát okolja amiatt, hogy Mo meghalt. És szerintem rád hallgatna.

- Rám? Miért? Mármint tényleg olyan mintha a bátyám lenne, de te tényleg úgy gondolod, hogy hallgatna rám.? - kételkedtem.

- Igen, én 100%-osan biztos vagyok benne. - mondta kellemes, megnyugtató hangnemben. Nem tagadhatom örültem neki, és tényleg jól esett.

- Akkor én...most megnézem mi van vele. - Lucy csak bólintott egy aprót, épp, hogy csak látni lehetett.

Elindultam felfelé a hosszú lépcsőn. Mindig is csodálkoztam, hogy Mony-nak az emeleten van a szobája. Tudni illik ugyan, hogy nem szeretett lépcsőzni. De mondjuk az is igaz, hogy nem olyan nagy, hosszú ez a lépcső mint például egy tömb házé. Mony-nak a rossz tulajdonságokon kívül volt nagyon sok jó tulajdonsága is. Kedves, aranyos, jó lelkű - ha nem is mutatta mindig -, barátságos és még sorolhatnám de ami a LEGFONTOSABB az az, hogy nagyon jó barát. Nagyon hiányzik. Nem tudom, hogy fogom kibírni Nélküle. Egyszerűen el sem tudom képzelni. Már azt is nehezen fogadtam, hogy elköltöznek. Ráadásul egy másik kontinensre.

Bekopogtam Chris szobájába. Nem jött válasz. Vártam egy kicsit majd még egyszer próbálkoztam.

- Mondtam, hogy hagyj békén. - hallatszott egy gyenge, dörmögős, mély hang.

Meg próbáltam elfordítani a kilincset, de hiába.

- Még én is? - kérdeztem, miközben a fejemet az ajtónak döntöttem. Pár másodperc múlva kattant a zár. Óvatosan elemeltem a fejem, majd a két fejjel magasabb srácra néztem. Meggyötört, kialvatlan arca szomorúságot, bűntudatot mutatott. Fájt így látni őt. Beléptem, ő eggyel hátrább majd miután sikeresen beértem bezárta ismét az ajtót. Szemben állt velem. Meglepett mikor elindult felém. Jó szorosan magához ölelt úgy, ahogyan én őt.

- Rég láttalak. - mondtam halkan.

- Én is. Tudod Mony nagyon sokat beszélt arról, hogy vajon mi lehet veled. Számolta a napokat, hogy mikor jön már el az az idő, mikor felülhet a gépre és egyenesen Londonig repülhet. - nekem se kellett több. Rögtön patakokban folytak a könnyeim. - Kérlek ne sírj. Nem azért mondtam. - esett kétségbe miközben újra magához ölelt, mert időközben elengedett.

- Tudom, csak tudod nagyon hiányzik. És.., nagyon nehéz még ezekről a dolgokról beszélni főleg úgy, hogy még csak reggel tudtam meg, hogy meghalt.

- Üljünk le. - egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

Én az ablak előtt, ülésre, alvásra kialakított kis helyen ücsörögtem felhúzott lábakkal. Sokáig csak ültünk, és ez idő alatt eleredt eső, és csak az esőcseppek kopogását lehetett hallani.

- Az én hibám volt. Miattam halt meg. Érted? Miattam. - kezdett bele. Én csak figyeltem. Vártam, hogy folytassa. - Ha nem siettem volna dolgozni annyira egy lány miatt, aki igazból mint kiderült, semmit sem jelentett számomra csak abban a hittben voltam, akkor elvihettem volna a suliba és nem kellett volna gyalogolnia. - felálltam és oda sétáltam elé, majd leguggoltam vele szemben. A kezemet a térdén pihenő kezére tettem. Ez külső szemlélőként lehet furcsán néz ki, de mi tudjuk, hogy az évek során egy olyan erős kötelék alakult ki kettőnk között, mintha testvérek lennék. És a testvérek mindent megtesznek egymásért. Nem de?

- Nem a te hibád. Ez csak baleset volt. Senki sem tudta, hogy ez fog történni. Amúgy meg te is éled a saját életed. Nem lehetsz, nem lehettél mindig Harmony mellett. Nem szabad magad ezért hibáztatni. Nem miattad alakult így. Még egyszer hangsúlyozom NEM Te vagy a hibás.

- Jó neked, hogy így gondolod. Bárcsak én is így gondolnám.

- Jaj Chris. - sóhajtottam - Beszéljünk másról. Mi van a stúdiózássóddal és azzal a dallal ami ítrál? - próbáltam arcomra egy kisebb mosolyt varázsolni.

- A rendezők szerint nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy egy filmben szerepeljek vagy akárcsak a zeném.

- Ohh Sajnálom... Tényleg nem tudtam. - bűntudatot éreztem.

- Semmi baj nem tudhattad..,de most ha nem haragszol, szeretnék egyedül lenni.

- Oké. - szontyolodtam el.

Anyáék meg este utánam jöttek. Anya, apa és a hamarosan születendő kistestvérem, aki remélhetőleg kislány lesz. Mindig is szerettem volna egy húgot.

Korán elmentem lefeküdni. Holnap hosszú napom lesz...