~Harmony Becker~
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta amióta faképnél hagytam Colint. Igazából... Tudtam, hogy ronda dolog volt amit tettem.. De nem voltam hajlandó bocsánatot kérni. Még a végén az lett volna belőle, hogy tényleg "megajándékoz" a segítségével. Azt pedig végképp nem akartam. Egyedül akartam megoldani. Életem folyamán soha semmit nem tudtam megoldani Beverly, anyu, vagy a bátyám segítsége nélkül. Úgy éreztem, hogy tennem kell végre valamit. Valamit a saját erőmből. Valamit amit egyedül oldok meg, hátha ellensúlyozza a hibákat, amiket még akkor tettem, amikor vér folyt az ereimben.
- Megjött. - hallottam Colin hangját a hátam mögül.
A folyosó végi teraszon üldögéltem és bámultam az alkonyodó napba. Lassan minden elsötétül, de ez nem nyugtatott meg úgy, mint máskor. Olyankor mindig tudtam, hogy vége a napnak és pihenhetek egy kicsit. Kialudhatom az az napi fáradalmakat. Most viszont tudtam, hogy egy percet sem fogok aludni.
Colin kemény, rideg hangjára azonnal hátranéztem. Amint felfogtam, hogy mire is gondol pontosan, felálltam és elindultam befelé.
A kolesz kezdett megtelni. A diákok nagy része már megérkezett. Jobban tetszett ez a hely, amikor nem nyüzsgött ennyi ember a folyosókon. Mindig is jobban szerettem. És az, hogy egyáltalán nem vesznek észre, egyenesen az őrületbe kergetett.
Colin egy darabig előttem ment néhány méterrel. Sokkal feszesebben, mint eddig. De egyszer csak nyoma veszett.
Nem foglalkoztam most Colinnal túl sokat. Az utam Bev szobájába vezetett. Az ajtó nyitva volt. Megálltam és az egyik csaj pont akkor csukta be. Szó szerint a pofámba vágta azt a nyomorult ajtót.
- Beléd is rengeteg gyengédség szorult. - háborogtam.
- Csak menj be. - Colin felé kaptam a fejem. Pontosabban Colin hangja felé. Mire odanéztem már be is lépett az egyik ajtón egy fiú mögött. Ismerősnek tűnt, de nem érdekelt különösebben. Inkább csak bementem az ajtón.
Egy pillanat múlva már bent is voltam. Beverly ott állt a szoba közepén, körbevéve a szobatársaival, akik egyre csak nyugtatták.
- Figyelj, mi itt leszünk. Ez most így nagyon nehéz lesz, de túl kell tenned magad rajta. - simogatta a vállát az egyik. Lassan közelebb lépkedtem, és szinte már elszörnyedve figyeltem Bev kisírt szemeit.
- Igen. És mi majd segítünk. - mondta egy másik lány.
- Én is itt vagyok. Beverly! Bev! Én is segítek! Hallod?! Beverly! - kiabáltam, de semmi. Észre sem vettek, csak csendben ölelkeztek.
- Azt mondta, hogy eljön. Erre arra kellett ébrednem, hogy meghalt... Értitek? Ő nincsen többé..- zokogott Bev. A hideg végigfutott a hátamon. - Nem jött el..- csak sírt és sírt.
- De itt vagyok! Eljöttem! Itt állok.. De te nem hallasz. - a szemeimben könnyek gyűltek. Ott álltak összekapaszkodva. És én nem állhattam köztük. Én, akinek kötelessége lett volna ott állni. Legszívesebben félrelöktem volna az összeset, hogy én ölelhessem át Bevet.
- Zuhanyozz le, és pihenj egy kicsit. - javasolta az egyik lány miután elengedték egymást. És csak most ismertem fel. Ő volt az, aki beszaladt a táskáért és a telefonért.
Bev bólintott egyet, majd összeszedte a cuccait és elindult lezuhanyozni. Megvártam amíg lefekszik és elalszik. Aztán kimentem a kolesz udvarára. Le akartam tesztelni mindent. Minden 'képességemet'. De akármit csináltam, nem történt semmi. Minden sikertelen próbálkozás után - szuper gyors futás, hatalmas fizikai erő, vagy egy tárgy elmozdítása anélkül, hogy hozzáérnék - elgondolkozva merengtem. Egészen addig, amíg fel nem kelt a nap.
Amint úgy gondoltam, hogy Beverly ébren van, bementem, hogy megnézzem jól van-e. Legnagyobb meglepetésemre ott állt az egyik szoba ajtajában pizsiben, mezítláb várva. Gyorsítottam a lépteimen, hogy odaérjek mielőtt becsukódik az ajtó és végleg belép rajta. Nem tetszik nekem ez a "szellemesdi". Inkább bemegyek az ajtón akkor, amikor nyitva van. Vagy egyszerűen kicsapom, mint amikor megérkeztem. Bár az túl feltűnő lenne. Valószínűleg ezért nem ajánlotta Colin sem tegnap este.
Lendületesen bevágódtam a résen, ami még maradt, majd az ajtó bezárult. Beverly bezárta, aztán a fiúhoz rohant és szorosan átölelte. Gyanúsan méregettem. Ahogy közelebb léptem, mintha szárnycsapásokat hallottam volna. Tudom, bénán hangzik. De nem tudok jobbat mondani. Mégis mihez lehetne hasonlítani egy halott lélek, vagy angyal - mit tudom én - érkezésének hangját? Most nem fordultam Colin felé. Úgy döntöttem, hogy Beverlyre és a "macsó" srácra fogok koncentrálni.
- Nem akarok suliba menni, nem akarok tanulni, nem akarok megmozdulni, se enni, se inni. - sírt a fiú vállába Bev.
- Márpedig élned kell. - nézett a szemébe a fiú.
- De Jake..- súgta Bev.
Szóval Ő a Jake?! Ez most komoly?! Amikor találkoztam vele - max kétszer- alacsony, vézna és közel sem ilyen jóképű volt. Bár az is igaz, hogy utoljára 14 évesen láttam. Mindegy. Jake akkor is ronda volt.
Szóval Ő a Jake?! Ez most komoly?! Amikor találkoztam vele - max kétszer- alacsony, vézna és közel sem ilyen jóképű volt. Bár az is igaz, hogy utoljára 14 évesen láttam. Mindegy. Jake akkor is ronda volt.
- De nem kell suliba menned, ha nem akarsz. - mondta Jake lágyan. Nem tetszett nekem ez a nyálas hangleejtés. - Úgyse megyek én se. Itt leszek veled. - megforgattam a szemem.
Az a csoda, hogy nem másznak azonnal egymásra. És az is elég nagy csoda, hogy én erről a kapcsolatról nem tudtam. Komolyan meg kellett halnom ahhoz, hogy ezt megtudjam..?
Az a csoda, hogy nem másznak azonnal egymásra. És az is elég nagy csoda, hogy én erről a kapcsolatról nem tudtam. Komolyan meg kellett halnom ahhoz, hogy ezt megtudjam..?
- Köszi, Jake. - mondta Bev.
- Szóval lógsz? Ez a helyzet? Hát..csak hogy tud... Attól, hogy meghaltam még nem kell elromlanod. -magyaráztam.-És nem mellesleg.. velem sose lógtál el. - duzzogtam.
Leültek az ágyra és valami teljesen másról kezdtek el beszélgetni. - Köszönöm a figyelmet. - forgattam meg sokadszorra barna szemeimet.
Leültek az ágyra és valami teljesen másról kezdtek el beszélgetni. - Köszönöm a figyelmet. - forgattam meg sokadszorra barna szemeimet.
Mindig azt hittem, hogy Beverly az a fajta, aki soha nem lenne képes ilyen egyszerűen lógni a suliból, minden lelkiismeret furdalás nélkül. De úgy látszik, hogy elég neki egy macsó, rossz fiú és mindennek vége. Ezt pedig nagyon nem akartam. Nem akartam, hogy ugyan úgy kritizálják majd, mint engem. Egy olyan lány, aki a saját elveit követi csak rossz kritikákat kaphat. És nem akartam, hogy megtapasztalja azt, amit én. Mert nem túl kellemes érzés, annyi szent. Ezt a Jake gyereket meg ki fogom iktatni, ha ilyeneket művel...
Az út a koliba kínzó lassúsággal telt. Volt pár ismerős arc a vonaton, sőt velem egy fülkébe is. Egy fiúé, s egy lány. A fiút azt hiszem Jamesnek, a lányt pedig Naominak hívták. Mind a ketten az általános gimisekhez járnak, de egyik se velem egy osztályba, mert ebből a programból több volt a jelentkező jó eredményekkel, ezért két osztályt is indítottak. Nem volt kedvem velük beszélgetni. Inkább össze húztam magam és bedugtam a fülhallgatóm a fülembe és hallgattam a Harmony-val összegyűjtött kedvenc zenéinket. Amúgy is elvoltak ők, ahogy láttam nagyon egymásra találtak.
Meg álltam a hatalmas épület előtt, és néztem ahogyan egyre többen megérkeznek. Egy különösen megragadta a figyelmem. Egy magas jó képű srác. Biztos új lehet mert még sosem láttam itt. Briana és Mike és külön érkeztek, biztos szakítottak. Ez jó hír a lányoknak mert Mike igazán kapós srác. Viszont azt már mindenki megtanulta, hogy az ő kapcsolatuk olyan hogy se-veled-se-nélküled. El kéne dönteniük, mit akarnak. Eddy és Clara viszont nagyon jóban vannak mostanában, most is együtt érkeztek. Remélem lesz belőle valami, mert tényleg egymásnak teremtette őket az Isten.
Elkezdtem apró, megfontolt léptekkel a nagy ajtó felé haladni. Mikor sikeresen megérkeztem beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot, fél perc alatt fent voltam azon az emeleten, ahol a szobám helyett foglalt. Beléptem a szobába, nem volt bent senki. Oda léptem az ágyamhoz és megpillantottam egy képet az éjjeliszekrényen. A képet, melyen Én és Mony voltunk láthatóak, mikor egyszer elmentünk a moziba és csináltak rólunk egy aranyos, de egyben vicces képet. Eszembe jutott minden. Az ég egy adta világon minden, az együtt töltött napok, a sok hülyéskedés, a furcsa egyszavas beszélgetések, amelyet csak Mi ketten értettünk. Újra eltörött a mécses. Nem tudom hogy honnan, vagy hogy hogy, de hirtelen mindenki körülöttem volt, és próbáltak megvigasztalni. Nagyra értékeltem törekvéseiket, de engem csak egy személy tudott volna teljesen megnyugtatni, az pedig Mo volt. De ő már nincs itt. Azért remélem, hogy onnan fentről figyel, és mindig velem van.
A lányok azt mondták menjek és fürödjek le, majd feküdjek le és próbáljak meg aludni. Bár olyan könnyű lenne. Miután lezuhanyoztam, és lefeküdtem csak forgolódni tudtam. Nem jött álom a szememre. Aztán valami csoda folytán sikerült elaludnom.
Reggel úgy éreztem, hogy nem lehetek ennél üresebb, mintha a mellkasomban egy nagy tátongó űr lenne és már soha nem akarna eltűnni. Nem volt kedvem suliba menni, és erőm se lenne. Mondtam a lányoknak, hogy mondjanak valamit az osztályfőnöknek.
Hirtelen felindulásból felálltam, és átkullogtam Jake szobájához, ami szerencsémre nem messze volt a miénktől.
Jakekkel az utóbbi időben egyre többet beszélünk. Egyre jobban megbízok benne, és egyre közelebb engedem magamhoz...bár, ha jobban bele gondolok Mo volt az a személy akinek nagyon sok mindent köszönhetek, főleg azt az érzést, hogy tudom: sose vagyok egyedül, mindig figyel rám. Most, hogy meghalt, már nem érem ezt. Nagyon hiányzik. El sem lehet képzelni, hogy menyire. Nem olyan, mint mikor meghal egy kisállatod. Persze az is nagyon rossz, én már csak tudom, de azért meg van a kettő között az az óriási különbség, amit mindenki ért, érez.
~ Beverly White ~
Az út a koliba kínzó lassúsággal telt. Volt pár ismerős arc a vonaton, sőt velem egy fülkébe is. Egy fiúé, s egy lány. A fiút azt hiszem Jamesnek, a lányt pedig Naominak hívták. Mind a ketten az általános gimisekhez járnak, de egyik se velem egy osztályba, mert ebből a programból több volt a jelentkező jó eredményekkel, ezért két osztályt is indítottak. Nem volt kedvem velük beszélgetni. Inkább össze húztam magam és bedugtam a fülhallgatóm a fülembe és hallgattam a Harmony-val összegyűjtött kedvenc zenéinket. Amúgy is elvoltak ők, ahogy láttam nagyon egymásra találtak.
Meg álltam a hatalmas épület előtt, és néztem ahogyan egyre többen megérkeznek. Egy különösen megragadta a figyelmem. Egy magas jó képű srác. Biztos új lehet mert még sosem láttam itt. Briana és Mike és külön érkeztek, biztos szakítottak. Ez jó hír a lányoknak mert Mike igazán kapós srác. Viszont azt már mindenki megtanulta, hogy az ő kapcsolatuk olyan hogy se-veled-se-nélküled. El kéne dönteniük, mit akarnak. Eddy és Clara viszont nagyon jóban vannak mostanában, most is együtt érkeztek. Remélem lesz belőle valami, mert tényleg egymásnak teremtette őket az Isten.
Elkezdtem apró, megfontolt léptekkel a nagy ajtó felé haladni. Mikor sikeresen megérkeztem beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot, fél perc alatt fent voltam azon az emeleten, ahol a szobám helyett foglalt. Beléptem a szobába, nem volt bent senki. Oda léptem az ágyamhoz és megpillantottam egy képet az éjjeliszekrényen. A képet, melyen Én és Mony voltunk láthatóak, mikor egyszer elmentünk a moziba és csináltak rólunk egy aranyos, de egyben vicces képet. Eszembe jutott minden. Az ég egy adta világon minden, az együtt töltött napok, a sok hülyéskedés, a furcsa egyszavas beszélgetések, amelyet csak Mi ketten értettünk. Újra eltörött a mécses. Nem tudom hogy honnan, vagy hogy hogy, de hirtelen mindenki körülöttem volt, és próbáltak megvigasztalni. Nagyra értékeltem törekvéseiket, de engem csak egy személy tudott volna teljesen megnyugtatni, az pedig Mo volt. De ő már nincs itt. Azért remélem, hogy onnan fentről figyel, és mindig velem van.
A lányok azt mondták menjek és fürödjek le, majd feküdjek le és próbáljak meg aludni. Bár olyan könnyű lenne. Miután lezuhanyoztam, és lefeküdtem csak forgolódni tudtam. Nem jött álom a szememre. Aztán valami csoda folytán sikerült elaludnom.
Reggel úgy éreztem, hogy nem lehetek ennél üresebb, mintha a mellkasomban egy nagy tátongó űr lenne és már soha nem akarna eltűnni. Nem volt kedvem suliba menni, és erőm se lenne. Mondtam a lányoknak, hogy mondjanak valamit az osztályfőnöknek.
Hirtelen felindulásból felálltam, és átkullogtam Jake szobájához, ami szerencsémre nem messze volt a miénktől.
Jakekkel az utóbbi időben egyre többet beszélünk. Egyre jobban megbízok benne, és egyre közelebb engedem magamhoz...bár, ha jobban bele gondolok Mo volt az a személy akinek nagyon sok mindent köszönhetek, főleg azt az érzést, hogy tudom: sose vagyok egyedül, mindig figyel rám. Most, hogy meghalt, már nem érem ezt. Nagyon hiányzik. El sem lehet képzelni, hogy menyire. Nem olyan, mint mikor meghal egy kisállatod. Persze az is nagyon rossz, én már csak tudom, de azért meg van a kettő között az az óriási különbség, amit mindenki ért, érez.
- Nem akarok suliba menni, nem akarok tanulni, nem akarok megmozdulni, se enni, se inni. - sírtam vállába, miközben átöleltem.
- Márpedig élned kell. - nézett a szemembe.
- De Jake..- súgtam.
- De nem kell suliba menned, ha nem akarsz. - mondta Jake lágyan. - Úgyse megyek én se. Itt leszek veled.
- Köszönöm. - Olyan szorosan, amennyire csak tudtam átöleltem izmos testét.
- Tudod mit? - lelkesedett Jake
- Na? - kérdeztem kíváncsian.
- Van egy ötletem. Menjünk el fagyizni! - mosolygott rám.
- Ez egy remek ötlet! Akkor mindjárt vissza jövök, és indulhatunk. - mosolyogtam vissza, fel pattantam és elindultam a szobámba.
- Köszönöm. - Olyan szorosan, amennyire csak tudtam átöleltem izmos testét.
- Tudod mit? - lelkesedett Jake
- Na? - kérdeztem kíváncsian.
- Van egy ötletem. Menjünk el fagyizni! - mosolygott rám.
- Ez egy remek ötlet! Akkor mindjárt vissza jövök, és indulhatunk. - mosolyogtam vissza, fel pattantam és elindultam a szobámba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése