1. fejezet - Az én nevem meg II. Elizabeth

~ Harmony Becker ~

- Már csak pár nap, és találkozunk. - ígértem sokadjára Beverly-nek.

Rossz így látni. Nagyon összezuhant, most hogy elköltöztünk. De nem tehettünk mást. A családom és a jövőm szempontjából is jobbnak ígérkezik Los Angeles. Elvégre.. London nem a filmiparáról lett híres, én pedig a színésznősségre hajlok. Imádom azt a helyet. Életem minden pillanat ott töltöttem. Engem is nagyon megviselt a költözés, de valahogy Beverly-t jobban. Talán egyszer rá kellene kérdeznem. Egyszer. Majd. Most még nem merem. Talán egy kis idő múlva. Akkor majd minden könnyebb lesz. Időm pedig van, a művészeti suli lazább, mint ahová eddig jártam. A szövegtanuláson kívül nincs túl sok elfoglaltságom. Ebből következik, hogy minden hétvégén újabb és újabb szórakozóhelyeket ismerek meg.

- Egy feltétellel. - tettem hozzá.

- Mi van? - zavarodott meg. - Két hónapja nem láttuk egymást. Ha igen, azt is csak hétvégente, egy nyomoronc kamerán keresztül, ami elé másnaposan ültél be.-megforgattam a szememet, majd vártam a folytatást. - Nem vagyok ott. Szedd össze magad. Most nincs ki összeszedjen ha szétesel. Los Angeles nem London.

- Tudom. Szóval..a feltételem az, hogy...dobpergés....tatataaam....az hooogy...

- Ne szórakozz már! - jót nevettem rajta majd kinyögtem.

- Kigyere elém a reptérre. - vigyorogtam. 3...2...1..

- Hogy mi..mi van? Ezzel húztad az agyam? Hát te nem vagy normális. Komolyan. Segítségre van szükséged. Mondjuk szólhatnál... Hogy is hívják? - a szeme résnyire szűkült, a szemöldökét felvonta, majd gúnyosan nézett a kamerába. - Te sem tudod, igaz? - szólalt meg miután nem válaszoltam. - Legalább a pasi nevét jegyeznéd meg.

- Nem én tehetek róla. Ő nem mondta.

- Te meg nem kérdezted.

- Jó, jó, oké! Csak hagyj már. - a szemét forgatva lelohasztotta a fintort az arcáról. - Figyu..most megyek. Majd találkozunk. - mondtam. - Ígérem. - tettem hozzá amikor hitetlenkedve nézett vissza rám.

- Jó éjt.

- Jó éjt. - majd leraktam

Leraktam a laptopot az éjjeli szekrényre, majd lekapcsoltam a lámpát. Magamra húztam a takarómat, és csak másnap reggel nyitottam ki a szememet.
LA-ben szinte mindig süt a nap. Ha nem, akkor az csak azért van, mert egy hófehér felhő az útját állja. Szél is csak lágyan fújdogál. A klímaváltozáshoz is nehézkesen szoktam hozzá. Még nem sikerült olyan aranybarnává és ribissé válnom, mint az itteni nagymellű lányok háromnegyede. Még mindig én vagyok a sápadt-arcú-sötét hajú-londoni-csaj. A különcségem pedig sokat segít a pasizásban, ami egyébként sem esett soha nehezemre. Az itteni pasik szeretik az "egyéniségeket".

A szokásos szerkómban, egy snassz, és unalmas tornacipő+csőszárú farmer+ top kombóban másztam le a lépcsőn.

- Szia, anyu. - nyomtam egy puszit az arcára. - Kész a kajám? Késésben vagyok.

- Szia, Kicsim. Kész van. Ott van a konyhapulton. - hamvas fekete haja a vállára omlott, szépen körbefogta halvány arcát. A reggeli mosolya pedig a szokásos módon virított az arcán.

- Imádlak. Rohanok. Szeretlek. - azzal kivágtattam a verőfényes napsütésbe.

Az új iskolám közelebb van, mint az otthoni volt, így gyalog járok minden nap. De a héten minden megváltozott. Hogy miért? Egy kutya miatt. Igen, tudom. Béna vagyok. De olyan nagy, izmos, és vad. Csak a szerencsémet kísértem azzal, hogy még mindig ugyan azon az úton járok.

Most is ott volt. Világos barna szőre rásimult izmos testére, és megfeszült, ahogy rám emelte a szemeit. A szívem borzalmas tempóban kezdett verni, izzadtam. Elindult felém, a lábam pedig földbe gyökeredzett.

Eddig elkerült, de ez nem tarthatott örökké.

Nem vagyok egy félős típus. Sőt! 'Egyesek' szerint túl nagy az arcom, egoista, iszákos, kanos liba vagyok. Tipikus..."rossz kislány", ahogy a felnőttek hívnak grimaszolva. Nem bírom ezt a kifejezést. Néha..azt kívánom, hogy bárcsak én is csak egy lennék a sok közül. Akit nem érnek megjegyzések, akit nem szólnak le folyamatosan, akitől nem várják el, hogy erős legyen a legvadabb helyzetekben is.

De van két dolog, aminek még a gondolata is belém fagyasztja a vért: a kutyák - persze csak azok a böhöm nagy szörnyetegek - és a fájdalmas halál.

És íme. A rémálom, ami valóra vált.

Sikoltva rohantam, de nem voltam elég gyors. Ledobtam a táskámat, ami egy kisebb előnyhöz juttatott. Az emberek szörnyülködve néztek utánam és az ugató szörnyetegnek. Berohantam egy kisebb utcába. Ami tulajdonképpen már nem is számított utcának. Egy hátsókert volt. Egy srác, magas bronzos hajjal, és egy táskával lassan ballagott keresztül a pázsiton.

- Menj! - üvöltöttem. Berohant a teraszajtón, majd becsukta. - Eressz be! - sikoltattam az üveget verve.

És vége. Éreztem, hogy ennyi volt. Ahogy az égető fájdalom, aminél mindentől jobban féltem, végigfutott a testemen. Eszméletemnél voltam. Lesokkolt a látvány. De nem a rengeteg vér és a leszakadt kar volt a legrosszabb. Hanem az, hogy az enyém volt.

És végül elmentem.

Egy fura pizsis, fiatal lány közeledett felém. A haja dús, a szeme kék, a ruhája pedig...olyan hálóinges.

- Szerbusz. - mosolygott biztatóan.

- Neked is. De tedd meg nekem, hogy többet így nem köszönsz. - kértem. Hivatalosnak éreztem, mintha én feljebb lennék egy szinttel, mint ő. Ne köszönjön így senki! Nem vagyok se a miniszterelnök, se a pápa. A suliban se szerettem soha. Miért kell úgy köszönni egy 17 évesnek, hogy "Jó napot.", "Jó reggel, Miss Becker". Béna és arrogáns.

- Rendben. - mosolygott ismét. Elég súlyosnak nézett ki. Valahogy túl kedves volt az emberek 90%-hoz kepést.

- Hol vagyok? - tudakoltam.

- A mennyben.

- Ahan. Az én nevem meg II. Elizabeth. - forgattam a szememet. Megbizonyosodtam, hogy a csaj nem csak úgy néz ki, mint akivel valami baj van, hanem tényleg nincs valami a helyén. - Ki hozott ide, és miért?

- Hát..azt igazából senki sem tudja. - szomorodott el, amiért nem tudott válaszolni. - Az Urunk dönti el, hogy ki teheti be ide a lábat. De..amiket az életben tettél.. Mindenki azt hitte, hogy te...

- A pokolra jutok? Ezt akartad mondani, Pizsis törpe? - kérdeztem kissé felháborodva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz voltam "életemben". - Na jó, tudod mit? Én léptem. Van valaki akivel beszélhetek? Valaki aki normális? - és akin nincs pizsama, tettem hozzá gondolatban.

Valami béna elvarázsolt kastély szerű helyen lehettem. Kisebb koromban jártam már ilyen helyen. Anyuékkal rendszeresen jártuk a kísértetházakba, és a hasonlókat.

- Igen. - lenézett, majd újra rám. - Körbe vezetlek. - mondta majd megindult előttem.

~ Beverly White ~

Este, miután Mony-val befejeztük a skype-t egy rossz érzés fogott el... Talán, ezt az érzést nem lehet semmihez hasonlítani csak, mikor elvesztesz egy nagyon fontos, meghatározó személyt az életedből. De erre gondolni is rossz volt így próbáltam elfelejteni és az álmok varázslatos világába csöppenni.

Reggel gyönyörű őszi reggelre ébredtem. A kollégiumi szobatársaim közül csak Jessie és Angelica volt fent. Egymás mellett feküdtek, és halkan beszélgettek, nehogy felkeltsenek valakit. A telefonom csörögni kezdett. Harmony anyukája Lucy hívott. Azt tettetem, mintha arra a borzasztó hangos csengésre keltem volna. Ki nyomtam, majd intettem a lányoknak, és kimentem a terjedelmes teraszra a folyosó végén. Mit akarhat hajnali fél 6 kor. Vissza hívtam.

- Jó reggelt. - köszöntem neki.

- Szia Beverly. - mondta. Volt valami furcsaság, egyben szomorúság a hangjában. - Figyel Bev, van egy rossz hírem. De ha gondolod elmondom majd később.

- Nem, mondjad csak. Akkora nagy baj csak nem lehet. - próbáltam magamat meg Lucy is nyugtatni.

- Nem tudom, hogy hogy mondjam el.....tudod..... Harmony..

- Mi van vele? Ugye nincs semmi baja?! Mond hogy nincs. - nagyon meg ijedtem. Most, hogy ilyen messze vagyunk egymástól nem tudunk mindig egymás mellett lenni.

- Ami azt illeti van.. Harmo...Harmony már....már nincs köz..köztünk. - mikorra az utolsó szavakat is kimondta, zokogtam.

- Ne..nem ez nem lehet. - motyogtam, miközben a könnyeim szélsebesen kezdtek záporozni az arcomról.

- Nem, sajnos igaz. - mondta keservesen. - Most le kell rakjalak, de még beszélünk. Amint többet tudok rögtön hívlak. Szia.

- Sszii...iiaa - mondtam még mindig zokogva, levegő hiányba.

Hátra néztem az ajtóhoz, megbizonyosodni, hogy senki nem áll ott. Nem állt. Még jobban előtört belőlem a sírás. Már nem zokogtam, hanem szabályosan bömböltem. Térdre rogytam, arcom  a tenyerembe temettem.

Valaki meg kocogtatta a hátam. Jake volt. Biztos ki jött cigizni. Volt még rajta kívül három fiú és két lány. Sugdolóztak. Jake mellé odalépett egy lány. Claire-nek hívták. Hidrogén szőke, kék szemű, bogyó zabáló -amitől azt hiszi lefogy - hagy ne mondjam ki, hogy szerintem kicsoda. Mögötte a másik lányt Chalsie-nek hívták, ő volt Claire "szárny segédje". Ő teljesen ellentéte volt az előbb említett lánynak. Mogyoró barna haj, zöld szemek, normál alkat. Mellette állt még Jason, Cole és Derek. Szinte mind ugyanolyanok voltak. Az egyetlen kivétel az Cole volt. Ő sötét barna hajú és barna szemű, a többiek mind szőke-kék szeműek voltak. Abban viszont megegyeztek, hogy mindnek oldalt rövid, elöl felzselézett hajuk volt.

- Szerinted ez a lány, ez a lány hol vásárol? Komolyan, csak nézz rá. - fintorgott Claire miközben megpróbált "suttogni", Chalsie-nek. Csak sajnos ez a suttogás olyan hangosra sikeredett, hogy az egész erkély hallotta.

- Ne is foglalkozz Velük. Gyere. - nyújtotta a kezét Jake. Gyönyörű zöldes barna - olyan mint sz enyém, még egy plusz pont - szemeiben elvesztem egy percre, de volt bennem egy olyan érzés, hogy Jake több számomra, mint barát, de rögtön észbe kaptam. Eszembe jutott, hogy ő is ugyan olyan mint a többiek. Csak ki akarna használni.. Ellöktem magamtól a kezét, felugrottam és be szaladtam a koliba.

Már senki sem volt bent a szobába. Hány óra lehet? Így el telt volna az idő?! Rá pillantottam a kis, fekete órámra ami az éjjeliszekrényemen volt. Úgy döntöttem, hogy ma ki hagyom a sulit. Sőt, beteget jelentek és haza megyek. Pontosabban elsőnek haza, utána az utam egyenesen Los Angelesbe vezet. Harmony-k három éve, hogy elköltöztek. Már akkor se szerettünk volna egymástól elválni. Naponta telefonon órákat beszéltünk. Nagyon hiányzott. Most még jobban fog, mint eddig. Mindig azt hajtogatta, hogy ő mennyire nem szereti a földi életet és ő elszeretne menni erről a nyomorult, rossz indulatú, elviselhetetlen Földről. Ez sikerült is neki. Ilyenkor sose jutott észbe, mi lesz velem?! Ezeknél a döntéseknél mindig magát vette előrébb, és utána jöttem én. Néha az őrületbe kergetett vele. Más kérdéseknél állandóan azt nézte, nekem mi lenne a jó. De akkor jöttem én, és felvetettem azt, hogy mi lenne ha én távoznák először az élők sorából. Ahogy ezt a pár szót kimondtam, jött a szidás, és az egyszerű válasz. "Pár napon belül mennék utánad!" Nem szerettem ha ezeket a szavakat mondja, sőt magát a témát se szerettem.

Mire átrágtam magam a régi dolgokon, azon kaptam magam, hogy már teli volt a bőröndöm a cuccaimmal. Az üres folyosókat róttam a telefonom, a fülhallgatóm és a bőröndöm társaságában.