2. fejezet - Los Angeles

~ Beverly White ~

A vasútállomás 20-30 percre volt a kolesztól. Attól függ milyen gyorsan sétálsz. Én elég lassú voltam ahhoz, hogy lekéssem a legkorábbi vonatot ami Londonba vezet. Imádom azt a várost, de Harmony-val nyugodtabb gimnáziumi életet szerettünk volna. Általánosba mindig rohantunk egyik helyről a másikra. Reggelente mindig ő indult el hamarabb és mikor a házunk elé ért becsengetett, várt pár percet és együtt indultunk tovább London egyik legjobb, és legnépszerűbb iskolájába. Szerettem oda járni. Volt pár barátom, de nem vittem túlzásba a barátkozást. A legjobban a nagy sportpályát kedveltem. Mivel Mo túl lusta volt délutánonként eljárni vele a suliba futni - volt néha kivétel -, azért az úgymond második legjobb barátnőmmel jártam el. Harmony is szerette Abbie-t. Bár, néha-néha észre vettem, hogy nem szívesen van ott velünk. A stílusunk és teljesen különbözött. Ab volt a csajos csaj, én inkább a Sportos csaj, míg Mony a laza-semmi-sem-érdekel stílust követte. Irigyeltem is őt. Ő...ő egy magabiztos, vagy ha nem, akkor is magabiztosnak kinéző lány volt. Főleg a másik nemmel szemben. Kacérkodott és irányított felettük. Volt benne tapasztalata. Nekem két barátom volt. De az egyik nem is mondható annak, csak Harmony-hoz szeretett volna közelebb kerülni. Én hülye meg bevettem. A másik. A másik meg annyira jelentéktelen volt és csak pár hétig tartott, de legszívesebben elfelejteném azt az egész kapcsolatot. De nem tudom. Azt is tudom miért nem. Mert kötődtem hozzá. Úgy éreztem mellette biztonságban vagyok. Védelmezett...egy ideig. Utána kaptam pár pofont tőle. Aztán ezek egyre sűrűbben fordultak élő annyira, hogy a pofonok száma többszörösére sűrűsödött. Mikor megkérdeztem, hogy "Ezeket miért kapom?" annyi volt a válasz "Mert már nem szeretsz!", "Másra tekintesz úgy, mintha a barátod lenne, miközben én vagyok!" meg ezek a féltékenységhez kapcsolódó szövegek. Egy nap csengetett valaki amikor egyedül voltam otthon. Ő volt az. Annyira megvert, felpofozott, neki lökött a falnak, gyomorszájon rúgott, hogy ájultan rogytam össze az otthonomban. Arra ébredtem, hogy csövek lógnak ki az egész testemből és az őrjítő csipogás, ami a bal oldalam felől jött, az őrületbe kerget. Anya ott aludt mellettem egy széken, miközben a kezemet fogta. Megmozgattam egy kicsit a kezem, mire felkapta a fejét. Talán nem is aludt? Talán csak csöndesen pityergett? Vagy, talán imádkozott? Nem tudom. Soha sem kérdeztem, és nem is fogom. Neki, nekem, és mindenkinek aki körülöttem volt/van szörnyű élmény marad. Mondanom sem kell mihelyt felépültem, szakítottam azzal az emberrel, akinek a neve nem említésre méltó.

De vissza térve az eredeti tárgyhoz. Mint már korrabban említettem, azért nyújtottuk be Nayland középsulijába a jelentkezési lapot, mert nyugodtabb életre vágytunk, új embereket szerettünk volna meg ismerni és legfőképp a családtól való elszakadást és az önálló életre való felkészülést szerettük volna - legalábbis én - gyakorolni. Gyönyörű kisváros. Családias légkör. Sehol sincs nyüzsgés, autó dudálás, ideges sofőrök meg persze annyi hajléktalan se. Nem szerettem őket az utcán látni. Egy részről sajnáltam őket másrészről meg - hogy finoman fogalmazzak -, undorodok tőlük.

Nagy elmélkedésemből egy hangos, alig érthető női hang szólalt meg a hangosbemondóból. " Az harmadik vágányon a fél tízes londoni vonat érkezik. Kérjük a vágány mellett vigyázzanak, saját és társaik egészsége érdekében!" Gyorsan felálltam úgy, hogy bele is szédültem. Nem foglalkoztam vele, csak minél hamarabb a vonaton szerettem volna ülni.

Másfél óra hosszás út várt rám. Az útnak az egy óráját át aludtam. Miközben én aludtam, két nálam 1-2 évvel fiatalabb lány ült be a fülkébe abba, ahol én helyet foglaltam. Halkan beszéltek gondolom azért, hogy ne keltsenek fel. Eszembe jutottak a Mo-vál töltött pillanataink és cikis sztorijaink. Mikor majdnem bezártak minket egy boltba, vagy mikor belopództunk Claire-ék szobájába, elloptuk a smink készletüket és bele vágtunk pár ruhájukba. Lehet gonoszak voltunk - lehet nem -, de már nagyon idegesítettek. Tőlem - sajnos nem egy szobába voltunk Mo-val - kettővel balra volt a szobájuk, de elég gyakran hallottuk a szobatársaimmal, mikor sikongatnak vagy nevetnek. Komolyan sajnáltam azokat, akik mellettük voltak. Ha mi ennyire, akkor ők mennyire unják. Az a szoba igazi Barbi szoba. Szerettem a rózsaszínt, de ott az ágyneműtől kezdve, a bőröndökön át, a szekrény ajtókig - amit csodálok hogy megengedtek, hogy befessék, bár lehet nem - minden pink volt.

A vonat megállt. Le szálltam, majd a elindultam haza.
Mikor haza értem köszöntöttük egymást édesanyámmal, majd nagy erőt vettem és kijelentettem:

- Anya, én Los Angeles-be utazok. Most rögtön.

- De kicsim, csak most értél haza. Beszéljük. Tudom hogy mi történt. Csak..csak kérlek ne hamarkodd el a döntést. Kérlek.

- Nem anya, ne haragudj de már eldöntöttem. Most azonnal megyek LA-be. Ti meg...gondolom majd jöttök utánam 1-2 nap múlva. - mondtam, majd elindultam a már jól ismert folyosón, a szobám felé.

~ Harmony Becker ~

Óvatosan ballagtam a semmibe. Azt sem tudtam, hogy merre, csak mentem a fura csávó után, aki egyszer csak megjelent. A csajszi meg elment, mintha a pillantásával zavarta volna el. Öltönyt viselt, egy bézsszínű ballonkabát alatt. A haja sötét volt, a szeme pedig élénk, világoskék. Kicsit olyan volt, mint egy zombi. A tekintete üres, üveges volt.

A többiek pedig mind béna, fehér pizsiben voltak. Beszélgettek, külön kis csoportokat alakítottak ki. Amikor közéjük értünk, mind engem bámultak, és egy röpke pillanat múlva sutyorogni kezdtek. Ekkor már köztük volt a törpike is aki köszöntött. Még "körbevezetni' sem volt ideje.

- Helló! - üdvözöltem. Eddig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Kínosnak éreztem a csendet. - Harmony vagyok. De hívj csak nyugodtan Mo-nak. Te?

- Castiel. - de többet nem mondott.

- Huu, te aztán bőbeszédű vagy. Kicsit halkabban is lehetnél.

- Egy szót sem szóltam. - mondta monoton hangján.

- És az iróniát sem érted. - állapítottam meg. - Castiel megállt. Egy fura, 'kapuszerű' valami volt előtte. - Ez eddig is itt volt? - választ ugyan nem kaptam, de kinyitotta. Beengedett, majd belépett utánam.

Egy díszes, aranyozott szegélyű szobába léptünk. Antik stílusú bútorok voltak bent, szintén arany díszítéssel. Kicsit puccos, de azért szép kis hely volt. A közepén volt egy asztal. Körbepillantottam, közben körbe fordulva, és mire újra az asztal felé fordultam, hűtött üdítőkkel, hamburgerekkel és süteményekkel volt tele.

- Hé, Cas. - szólaltattam meg. - Ugye hívhatlak Cas-nek? - vigyorogtam.

- Nem.

- Figyu, Cas. Ez nagyon szép, meg minden. De...- egy percig az asztalon lévő édességeket nézegettem, majd felnéztem kifejezéstelen arcára. - Most már haza akarok menni.

- Nem mehetsz. - mondta egyszerűen a szemembe.

Amint beléptünk, becsukta az ajtót és lecövekelt. Még mindig ott állt. Ideges lettem, és megindultam felé. Nem bírom, ha korlátoznak, Ő pedig pontosan ezt csinálta.

- Nem tarthatsz itt. - másztam az arcába. - Saját akaratom van. Egyébként is betöltöttem a 17-et. Oda megyek ahova kedvem tartja, és tuti nem te leszel az, aki megmondja majd, hogy mit csináljak.

- De igen.

- Nem! - szögeztem le.

Kikerültem, ő pedig készségesen állt arrébb. Éreztem a jelenlétét a hátam mögött, ahogy a lábam földbe gyökerezett. Az ajtónak se híre, se hamva nem volt. Eltűnt.

- Anyád...- suttogtam, és elballagtam az egyik székhez, majd leültem. - Mi ez, Castiel? - húztam fel a lábamat.

- Itt kell maradnod. - jelentette ki egyszerűen. Egy percig ámuldoztam a meglepően hiteles kis búvésztrükkjén, majd folytattam.

- Meddig? - de semmi válasz. Megforgattam a szememet, mert tudtam, hogy nem fog mondani semmit. -Akkor..arra válaszolj, hogy miért vagyunk itt? Vagy mit csinálunk?

- Várunk.

- Mire?

- Nem mire. Kire. Zakariásra.

- Az ki? Ne haragudj, de elég gagyi álneveket adtak nektek a főnökeitek. - ugrattam, hátha akkor megmozdulnak az arcizmai, és képes lesz valamiféle érzelem kimutatására. De persze semmi. - Neked meg mi bajod? Karót nyeltél? És te miért vagy máshogy öltözve mint a többiek?

- A felettesük vagyok. Ahogy neked is.

- Mi van? - zavarodtam meg. Kezdett messzire menni. És semmi kedvem nem volt egy szívatós műsor alanya lenni, hogy aztán a fél város rajtam röhögjön.

- Ők és te vagytok a köznép. Én angyal vagyok. - hangos nevetésben törtem ki.

- Ahan. - kacarásztam. - Angyal. Én meg pingvin vagyok, és a nevem Pingu. - nevettem egyre hangosabban. - Te is olyan hülye vagy, mint a kis csaj odakint. Még hogy a menny. A nagy...

- Zakariás, pedig az én feletessem.

- Pfuu. - fújtattam. Nem volt hajlandó abbahagyni. - Oké. Tegyük fel, hogy ez létezik, és beveszem amit mondasz. De kizárólag csak azért, hogy túl lehessek végre rajta, és kiugorhassanak valamelyik függöny mögül a kamerás csávók, hogy jól beégessenek. - gondolkoztam. Elvégre színész vagyok. Legalábbis az akarok lenni. Csak ki tudok találni valamit. Valamit amivel tényleg úgy nézhet ki, hogy benne vagyok a buliban. - És ki van Zakariás felett?

- Az arkangyal.

- Mi bajod?

- Arkangyal. - közelebb lépett pár lépést, mintha érdekelné a kíváncsiságom.

- Ja, most már világos. - forgattam a szememet a 'magyarázatán'. De büszke is voltam magamra amiért ilyen jól ment az improzás. A suliban nem sikerült valami fényesen. - De azt még mindig nem tudom, hogy miért...-elakadt a szavam. Felálltam, hogy jobban megnézhessem magam. A ruhám világítani, fényleni kezdett, és egy pillanat múlva én is fura pizsiben voltam. - Hova lett a ruhám? Ez volt a kedvenc felsőm...- dünnyögtem, és durcásan lehuppantam a székre.

- Valószínűleg most temettek el..

- Ja, ja, persze. Nekem nyolc. Csak add vissza a ruháimat.

- Nem lehet. - hogy is gondoltam? Itt semmit sem lehet.

- Miért vagyok itt?

- Te buta, buta kicsi lányka. - a hang a hátam mögül jött. Cas azonnal felkapta a fejét, és én is odafordultam.

- Hali. - üdvözöltem a kopasz öregembert. - Gondolom te vagy Zakariás.

- Pontosan. Legalább ez eljutott a tudatodig. - meglepett egy kissé. A tekintete ugyanolyan üveges volt, de mosolygott..ironikusan. Lenéző volt a maga fura módján. Öltönyt viselt, ballonkabát nélkül, és a nyakkendője is szoros volt, nem olyan hanyag mint a Castiel-é.

- Kedves. - mosolyogtam ugyan olyan ironikus módon. - Szóval mit keresek itt? Én a buta, buta kicsi lányka?

- Még mindig nem esett le? - hatás szünet. Mintha gondolkodni hagyott volna. - Meghaltál..